A gyilkosság dicsőítése…

Tekintetes Szerkesztő Úr! Sokszor elgondolkozom azon, vajon mi is volna akkor, ha újságokat nem szerkesztenének, s a tőlünk távolabb történő esemenyeket mi meg sem tudhatnók. Talán éppen csak véletlen folytán juthatna egy-egy szenzációs eset tudomásunkra, amit beszélgetés, társalgás folyamán juttatna értésünkre esetleg egy valaki, kinek a szava hihetősége is kétséges. Hogy mennyire suták, tájékozatlanok lennének az emberek, ha sajtó nem volna, azt hiszem, erről írni nem is kell. A jelentőségét fölösleges ma már magyarázni. Valljuk meg őszintén, hogy a XX-ik században a lapokból csak a szenzációs eseményeket: rémregényeket, gyilkosságokat, egy-egy irigyelt emberi nagyság tragédiáját szeretik olvasni az emberek: — olyanokat, amelyek izgatják az ember izgalmakhoz szokott kedélyét… Világhíres tragédiák pár nap alatt befutják a földkerekségét, s eljutnak mindenüvé, ahol csak kultúra van. Tömeg-gondolatok jönnek hozzánk messze-messze országokból, melyekből tanulni, okulni tud az ember. De jönnek igen sokszor olyan esetek, amelyek megfertőzik még a levegőt is, melyet beszív az ember és ezeknek aztán hatásuk is romboló a megbíz hatatlan, téves felfogású olvasókra. A betű fölemel, a betű öl!

Arról gondolkozom igen sokszor, hogy a sajtóban megjelent közlemények gyakran mennyire ellentétes véleményeket váltanak ki az emberekből. Pláne, olyan tudósító, vagy újságíró írásai után, aki méregbe mártott tollal ül az asztalhoz, hogy gondolatát világgá röpítse. Sok embernek — sokféle az ítélőképessége, már aszerint, amint az szűk, vagy tágasabb látóköre megengedi. Hogy pedig egyes országos, vagy pláne: világhírű gyilkosságok esetén milyen a sajtó magatartása, — ami aztán a közvéleményben talál visszhangra — erről szeretnék levelemben egy pár sorocskát írni.

Nem tudom, hogy más is úgy van-e vele, mint öreg fejem, de az bizonyos, hogy gyermekkorom óta későbbi öregségemig rokonszenvem mindig a gyöngébb iránt nyilvánult meg és soha nem az erősebb mellett, ki a küzdőtéren felebarátját maga alá nyomva, azt agyba-főbe verte… Így fordult rokonszenvem annak idején gróf Stürgkh osztrák miniszterelnök felé, mikor Adler őt agyonlőtte. Pedig Stürgkh feudális főúr és miniszterelnök volt, hatalmas, centralizáló osztrák politikus. Obrenovics Sándor szerb király és neje tiszti összeesküvésnek lett áldozata szintén politikai okok ból. Vagy hogy a közelebbi múltból említsek példát: Ferenc Ferdinánd trónörökös és neje. És feledhetjűk-e eme kegyetlenségek megemlítésekor Tisza István gróf meggyilkolását, mely örök szégyene és gyásza a magyarságnak?!… Mert a magyarság lelkületétől az ilyen gyilkosságok elkövetése a képzelhető legidegenebb volt mindig. A világháborúban feldúlt, meghibbant agyvelejű emberek kellettek ahhoz, hogy Tisza István neve is a politikai gyilkosságok rémséges sorozatába kerüljön bele. Luccheni Genfben a legideálisabb asszony-királynőt gyilkolta meg: Erzsébetet, ki még a légynek sem ártott, s kinek csak Bécsben nem volt nyugta, — mert szíve a magyarok felé húzott.
De sokat, igen sokat lehetne felsorolni, mind hasonló esetet és amelyek világszenzáció erejével hatottak — : ezek mind részvétet és megilletődést váltottak ki az emberekből. Az egykori sajtó pedig szintén sietett felháborodásának kifejezést adni. N e m az uralkodónak, nem államfőnek, zsarnoknak, vagy nem zsarnoknak szólott a részvét, de szólott az — embernek!…

Hát tehetett arról az orosz cár, hogy ő Romanownak született és nem orosz muzsiknak—: születése és végzete lökte a legzsarnokabb uralom trónjára, hogy örök életében reszkessen, élete megmérgezett legyen a rettegéstől: — mikor éri utol elődei végzete, a nihilizmus gyilkos keze… Hát Sándor királynak, Stürgkhnek, vagy Tiszának gyilkosság áldozataivá kellett lenniök, mert azoknak születtek, amik voltak és nem — Pityi Palkóknak, kiket a kutya sem vesz
észre, az sem ugat meg? Kis zsánerű, alacsony gondolkozású emberek, szívtelenek agyában születik meg a gyűlölet a nagyobbak, kiválóbbak iránt, amely aztán könnyűszerrel embert gyilkol, akár csak a kannibálok, vagy a csehszlovákiai cigányok: — egyik embert gyilkol bosszúból, a másik éhsége csillapítása miatt. De ezeknek s az ezekhez hasonló emberi gyilkolásoknak a sajtó sohasem zengett dicshimnuszt — legalább mióta eszemet tudom és lapot olvasok — ilyenre nem emlékszem.

Nemrég egy erdélyi arisztokratát, kinek családja szálai átnyúlnak vármegyénkbe is: gróf Haller Jenőt lőtte sofőrje agyon. Az okot nem keresem, nem kiváncsiskodom, elég az, hogy meggyilkolták. Elég az nekem, hogy embert gyilkolt az — ember. S most ennél a gyilkosságnál akadt egy újság, amely helyet adott egy szerencsétlen végzetű magyar embert halála után is gyalázó cikknek, melyet epébe mártott tollal vetettek papírra. Mi ez? Mily elfogultság, a humanizmus érzésének mily elfajulása, mely az embert vallás, rang, nemzetiség, születés szerint nézi, még egy gyilkosság elbírálásánál is, s ez elvakultságában még a gyilkosságot is szankcionálni tudja… A jó izlés lázad fel az ellen, ki mást halála után is megrágalmaz. Hisz Európában, művelt nemzetek között élnénk tán?… Ami pedig az emberi gyilkolásokat illeti, törvényes úton kellene ezek ellen hatni, szigorú — elrettentő büntetéssel sújtani azt, ki gyilkolási szándékból a másik embertársának életére tör; oly büntetéssel, mely büntetéstől való rettegés még a legvadabb embert is észretérítse, csak a gyilkolás egyszerű elgondolásánál is. A társadalom úgyis tudja a gyilkosság elkövetőjével szemben kötelességét… Azoknak pedig, akik akár nemzetiségi, faji elfogultságból, akár más okból magasztalni valót tudnak találni még most is, a világháborús tömegpusztítások kezdete után tizenhárom évvel is az embergyilkolásban — s erről olyan értelemben cikket írogatnak, jó lenne végre szintén magukba szállani. A gyilkolás — gyilkolás marad, akárhogyan, s aki az ember ilyen irányú szenvedélyeit simogatja, bátorítja, veszedelmes játékot űz. Mintha gyúlékony anyagok közt tűzzel játszadoznék. Holnap ki tudja hol, ki ellen robban ki egy ilyen véletlenül szikrát kapott szenvedély. Esetleg oda pusztul maga a bujtogató is… … A küküllővári kastélyban, a gyászoló családnál pedig minden erdélyi magyar ember, minden emberséges érzésű ember őszinte részvéte összpontosul.

Forrás: Sárosy Károly: Öreg székely levelei * Tárcák. Székelyudvarhely, Könyvmyomda RT, 1928.