Lőrincz György iga­zi mesélő. Az erdélyi széppróza nagy­ja­i­nak nyomában járva ad újabb sodró erejű regényt kezünkbe*. Fi­no­man, ta­pin­tat­tal ve­ze­ti ol­vasóját, miközben ol­dalról-ol­dal­ra tu­da­to­san, mértékkel ada­gol­ja a cse­lekmény bo­nyo­lult, és mégis egy­szerű történéseit, bont­ja ki a történet vezérfo­nalát.
A bib­li­ai tékozló fiú (lány) mai példázata ele­ve­ne­dik meg szemünk előtt, aho­gyan egy székelyföldi tanárházaspár el­veszíti egyet­len leányát. Az édes­anya nem­csak nem jól ne­vel­te, de el­en­ged­ni sem tud­ja a családi fészek fojtó szorításából ki­repült gyer­mekét. Gor­don Mária Réka nyo­moz­ni kezd Bu­da­pes­ten eltűnt lánya után, mert arra gya­nak­szik, hogy Han­ga a kábítószer rab­ja lett. Ezért szakított meg szüle­i­vel min­denféle kap­cso­la­tot. Job­ban mond­va, csak néha íro­gat és üzen­get, de szemlátomást kerüli a velük való találkozást. Ha­zai gyógy­ke­zeléséről is elszökik, és végleg nyo­ma vesz. Az édes­anya egy elekt­ro­ni­kus levél hatására autóbusz­ba ül, és lánya ke­resésére in­dul. Is­merősök, ro­ko­nok, aluljárói hajlékta­la­nok körében érdeklődik, sőt a pes­ti utcán már-már látni véli, összetéveszt­ve Hangát egy rá na­gyon ha­sonlító pros­ti­val. Itt jegy­zem meg, hogy az író mi­lyen döbbe­ne­tes tisztánlátással, őszin­teséggel és érzékle­tességgel írja le a hajlékta­la­nok világát.
A regény nem hap­py end­del végződik: kérdések sora ma­rad bennünk s az anyában is.
Fi­gyel­me­sen ol­vas­va, a regény­ben nem­csak személyiség– és léle­kraj­zok tárul­nak elénk, ha­nem je­len erdélyi társa­dal­munk kórképe, vívódása is.

Va­jon hol ron­tot­tuk el gyer­me­ke­ink ne­velését, változ­tat­tuk meg családról-értékekről val­lott fel­fogásun­kat, ami­kor azt látjuk, hogy fi­a­tal­ja­ink más eszmények után ra­jong­nak? Van-e meg­tartó ere­je a fa­lu­nak (város­nak), vagy elég egy szépen csengő, könnyebb, pénze­sebb élet­tel ke­cseg­tető pes­ti (vagy külföldi) reklám, s máris dob­bant­ha­tunk?… Ho­gyan ne­vel­hetünk nem­zedéke­ket az is­kolában, ha közben saját (egy­ke) gyer­mekünk ki­hull a rostán s eléve­szejtődik? Va­jon me­lyik a jó meg­oldás: meg­tanítani már gye­rek­kor­ban, hogy mi a jó és mi a rossz, mit sza­bad és mit nem, vagy min­dent ráha­gyunk, elkényez­tetjük, hadd vagány­kodjék, hadd le­gyen bálvány a sza­badság, s puhányul ke­res­se a drog és tes­ti örömök ígérte álom-bol­dogságot? Va­jon a kénye­lem­re szok­tatás, a min­den széltől óvott városi életmód vált-e ki tisz­te­le­tet az értel­miségiként a pa­rasz­ti életből kitörő szülők iránt, akik­nek már nem ki­dol­go­zott, bütykös a kezük? Mi­lyen em­ber az a tanár, aki a saját gyer­mekét sem tud­ja meg­ne­vel­ni? Le­het-e esni hagy­ni, aki esni akar? Meg le­het-e védeni bárkit is, önma­ga el­len, aki min­dent meg­tesz saját bukásáért? Mitől másak a mai gyer­me­kek -köve­telőzők, hálátla­nok, sze­mer­nyi tisz­te­let sincs bennük a felnőttek, őseik iránt, te­ge­zik szüle­i­ket, nem ta­pasz­talják meg a nélkülözést, nem tud­nak örülni a kevésnek, tu­domást sem vesz­nek köte­lességről, fel­ada­tokról –, miközben a szülők túlli­citálják egymást a gyer­mek­re fordított költe­kezésben? Hol van a jó és okos döntések határa?…

Gor­don Mária Réka ma­gyar­tanárnő ezek­kel a kérdések­kel szem­besül lányuk el­vesztése kapcsán. A lányuk múltjában való ku­ta­kodással, ez­zel a vir­rasztó és sors­val­lató ka­noss­zajárással önmagát is ke­re­si. Találóan jegy­zi meg az író: az egész életünk az­zal te­lik, hogy kik is va­gyunk valójában…

És le­het hogy későn. Ku­ta­ko­ni kezd saját és férje családfájában, nincs-e va­la­mi öröklött, el­tit­kolt de­vi­an­cia, va­la­ki, aki félre­si­kerülten szüle­tett fel­menői között? Ek­kor döbben rá, hogy saját magát, belső életét, személyiségét sem is­me­ri. Sőt tu­laj­donképpen szüleit, őseit sem. Úgy vi­sel­ke­dett velük mos­ta­nig, mint­ha nem is éltek vol­na. Mi­lyen ke­ve­set tud róluk. Miközben a lányát ke­res­te, majd­nem el­veszítet­te szüleit. A lányuk hiányának köszönhe­ti, hogy most kez­di értékel­ni őket. Rádöbben, hogy szülei és nagyszülei mi­lyen nyo­morúságos körülmények között örökítették át az éle­tet.
A nők úgy véde­kez­tek a dühöngő halál és be­tegségek el­len, hogy szültek és szültek. Sok­szor az el­lenség el­hul­la­tott mag­va­iból fo­gan­ta­kat is…! Fenn­ma­radásuk kény­sze­re rej­tett s adott át olyan tit­kot is, sőt ta­pasz­talást, amely szem­be­for­dult az örökös pusz­tulással… A ha­rangzúgás nem­csak halált, örömhírt is je­len­tett min­dig… Emléke se len­ne az egy­ko­ri mesébe költözött hamu és szal­ma kenyérnek, az em­be­ri emléke­zet­be ötvözött múlt nélkül. Az áldásnak te­kin­tett születések nélkül… Mert az élet­nek fenn kel­lett ma­rad­nia a járványok, háborúk, be­tegségek el­lenére, s ezt csak újabb és újabb éle­tek­kel le­he­tett legyőzni…

Az író fi­nom kor­raj­za fel­e­le­veníti a dik­tatúra fojtó, féle­lem­mel teli időszakát, ami­kor az em­be­rek­nek min­denüket el­vették. Nem­csak er­dejüket, földjüket, ha­nem múlt­ju­kat is. A jelképekről, s az országról nem is beszélve. Földe­reng a 2004-es ke­serű emlékű népsza­vazás is, amely­ben az anya­ország is magára hagy­ta gyer­me­ke­it. De felszínre kerülnek Gor­don Mária Réka és Tamás kap­cso­la­ti problémái is: van egy lányunk…azért al­szunk külön…én kettőtöket veszítet­te­lek el… A férj és apa sze­rint túl sok­szor állt a leány ket­tejük közé…

Csodála­tos lírai leírások­kal, el­ra­gadóan tisz­ta képek­kel lep meg Lőrincz György, miközben az események fi­no­man gördülnek és egy-egy mellékszálat, vagy más idősíkot is útjára en­ged: el­vesző te­kin­tetükben bar­lan­gos he­gyekké nőtt a kétség…, a fény tollászko­dott a fosz­la­dozó sötétségben, de még kékes volt a haj­nal…, a sem­mi pe­remén kulcs­ra zárta a ben­ne el­terülő csöndet, s újra kérdez­ni kez­dett…

De a regény mégsem kétségek gyötrő bi­zony­ta­lanságában tart­ja az ol­vasót. Végki­csengése nem a borúlátó le­mondás, hi­szen foly­ton visszatér az is­tenkérdés, a hit valóságon, szen­vedésen, halálon túlmu­tató sze­re­pe is. Igaz, erre Gor­don Mária Réka tanárnő csak a lánya el­vesztése kapcsán döbben rá. S ak­kor sem akárho­gyan, ha­nem egy te­metésen, ami­kor úgy érzi-hall­ja: a pap prédikációja neki szól. Személye­sen. Mint­ha azért kel­lett vol­na meg­hal­nia az öreg Csomor­nak, hogy men­jen el már egy­szer ő is egy te­metésre, s változ­tas­sa meg az életét. Itt hall­ja meg szíve hang­ja­it, a te­metőben. Érzi, aho­gyan megérin­ti egy an­gyal: Is­ten­nek ter­ve volt vele. Ad­dig azon gon­dol­ko­dott, hogy a múlt­ban kell ke­res­nie lánya je­lenét, az ő és a családja múltjában, de a lánya múltjában is, amit nem is­mert eléggé, mert va­kon hitt és bízott ben­ne…

És attól kezd­ve kezd temp­lom­ba járni, másképp imádkoz­ni. Az értel­miség mint­ha ma is szégyellné a vallásos hi­tet. Pe­dig tud­hatná, amit az író is ki­mond he­lyettük: hogy majd ren­deződik min­den. Mert a sze­re­tet nem is­mer határt. Végte­len és ki­fogy­ha­tat­lan, mint az is­te­ni ke­gye­lem… Eh­hez társul az a fel­is­merés, hogy igazából életünk min­den vo­nat­kozása va­la­hol összefügg Is­ten­nel s ezért erkölcsi kérdés (is).

Lőrincz György regénye valóságos látle­let. Je­len társa­dal­munké. Ki­mond­ja, leírja he­lyettünk, a mi nevünk­ben is azt, amit eset­leg csak egymást közt sut­tog­va, baráti társaságban böknénk ki, netán lel­ki­ve­zetőnk vagy lélekgyógyászunk szed­ne ki belőlünk ha­rapófogóval…

Iga­zi for­gatókönyve le­het­ne egy je­len­ko­ri erdélyi ma­gyar film­nek, amelyből nem hiányoz­nak az iz­gal­mak, a várat­lan je­le­ne­tek, a csat­tanós elszólások és meg­ejtő szépségű képek egy­aránt. Aho­gyan egyik műértő kri­ti­ku­sa írta róla: „Tündéri arcú mesélő – ami­kor őt ol­vas­suk, úgy érezzük, tény­leg Is­ten lábnyomán járunk, mert min­den fájdal­mat, borús ta­pasz­ta­la­tot felülír a végső ren­de­zettség fi­nom me­ta­fi­zikája.” (Pécsi Györgyi)

*Lőrincz György: A szív hang­jai. Regény. Pro-Print Könyv­ki­adó, Csíksze­re­da, 2012, 254 ol­dal.

Forrás: eirodalom.ro

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ