Önéletrajzi dokumentumregény

Folytatás Dohon, de ahhoz még három hegyen és két erdőn kellett átmennem. Nyilván el is tévedek, ha nem szegődöm egy mezítlábas adószedőhöz. (Legalábbis ő ezt állította magáról.)

– Szép vidék, csak egy kicsit fárasztó – kutyagoltam azontúl szorosan a nyomában.
– Maga hova valósi? Somlyói vagy zilahi?
– Nagyváradi.
– Az én unokaöcsém is ott tanít, merthogy ő is romántanár ám.
– Szerencsés ember! Nekem bezzeg csak Doh jutott.
– Magának szerencse, neki pech, ugyanis Vasile ki nem állja Váradot. Falusi fiú, megértem, és ez nem minden, ráadásul magyar iskolába helyezték.
– Aha, kezdem érteni.
– Röhej, mi, hisz Vasile egy kukkot sem tud magyarul. Önnek mi a véleménye erről, tanár úr?
Kis híján megmondtam, de aztán jobbnak láttam, ha hallgatok, s inkább arról faggattam, perceptor [román: végrehajtó] létére miért jár ő is mezítláb.
– Szegény vidék ez, fiatalúr, emellett szokás is, ezért hiszi, nem hiszi, itt még a polgármester sem hord cipőt. Most mit néz úgy? – húzott elő a zsebéből egy pálinkás üveget. – Csókoljon belé, kisüsti.
– Köszönöm, nem kérek.
– Ahogy gondolja. Isten éltesse! – húzta meg a palackot.
– Aztán mondja, a dohiaknak sincs villanyuk?
– Dehogy nincs, csak motorral működik. Nem olyan jó, mint az igazi, a petróleumlámpánál azért jobb.
– Mozi? Kultúrház?
– Csak egy C. A. P. [kollektív gazdaság, román betűszó], suli és vegyesbolt. Nézze, már meg is érkeztünk! Az ott meg az iskola! – mutatott egy hodályra.
Elköszöntem az ipsétől, és betámolyogtam a dirihez. Az udvaron senki. Persze nem csoda, mert a tanítás az akkori rend szerint csak 15-én kezdődött. Csakhogy az iskola ajtaja is zárva volt, így folytathattam a nyomozást. Leültem egy kőre, és elcsigázva lihegtem a tűző napfényben. Kicsit sok volt nekem ennyi gyaloglás, hisz életemben összesen nem gyalogoltam annyit, mint két nap alatt akkor ott a Meszes-hegység környékén.
– Keres valakit? – kérdezett rám hirtelen egy sovány, pantallónadrágos fiatalember.
– Mrazek igazgató úr?
– Én vagyok. Maga nyilván Nagy elvtárs, az új romántanárunk.
Szép, úgy látszik, itt vártak rám. Az igazgató előhúzott egy kulcsot, és átvezetett a termeken.
– Ez a tanári! – nyitott egy levegőtlen odúba. – Az meg az 5. osztály – mutatta be sorba mind a négy tantermet, plusz az igazgatói lakosztályt. – Hol mi járunk reggel, hol az alsósok, így sokkal változatosabb.
– A gyerekek?
– Gyerekek. Mint mindenütt a világon, akik csak akkor tanulnak, ha rávernek a seggére.
– És… rávernek?
– Hogyne! Én itt, otthon a szülők, nagyszülők. Ha nem akarnak fát vágni, libát, juhot őrizni, hogy a többiről ne is beszéljek – hadarta olyan sebesen, hogy alig tudtam követni.
Ha ez az osztályban is így oktat, tanuló lehet a talpán, aki kihámozza, kiről, miről szövegel. Még váltottunk néhány szót, majd elindultunk albérletet keresni. A faluban többnyire bizalmatlanul fogadtak. Nem is kaptam szállást két óra agitáció után sem.
– Furcsák errefelé az elvtársak.
– Nekem mondja! De szarok rá! Néhány koszos parasztért nem fogok infarktust kapni, esküszöm. Mi neveljük a gyerekeiket, megtanítjuk őket olvasni, számolni, mert a népnek nemcsak kenyér és cirkusz kell, mire ők? Két lépésre sem engednek magukhoz. Ha véletlenül mégis, mindjárt diktatúráról zagyválnak. Elismerem, hogy részben nekik is igazuk van, de a kurva anyjukat, a szocializmusban nem kell tanulni?
Hoppá, írósvaj, itt a baj, ahogy Móra Ferenc mondaná. Talán okosabb lenne, ha egyedül keresnék lakást magamnak. Csak éppen a tisztelt direktor kötötte az ebet a karóhoz. Majd ő megmutatja ezeknek, ki a legény a csárdában. Így kerültem Leitanhoz, egy pirospozsgás, ötven körüli juhászhoz. Ő készséggel (!) adott kosztot, lakást, noha négyen laktak együtt. A konyhában ettek, főztek, de ott is aludtak is, miközben nekem átengedték a „tisztaszobát”.
– Príma, csak egy kicsit gyanús! – hümmögött Maja, amikor utóbb beszámoltam neki. – Vajon mitől ilyen rendes ez a csobán? [román: pásztor]
– Gőzöm sincs. Talán az egyik fia miatt, tudniillik éppen nálam tanul az édes, de az is lehet, hogy Mrazek puhította meg bágyé [román: bácsi] Tódort.
Teltek, múltak a napok, hetek… Eleinte mindennap, a három hegy és két erdő dacára is, átugrottam Zálnokra. Egyrészt Maja, másrészt Doh miatt, amire úgy tekintettem lassanként, mint Publius Ovidius Naso tekinthetett Tomira. Csak itt nem a tenger, hanem a hegyek vágtak el a világtól. Nézzünk egy példát az érzékletesebb kép kedvéért! Hétfőn reggel (vagy délután) tanítás, utána pihenés. Ágyban fekve, mint a kórházban, egész kedd reggelig, majd kezdődött minden elölről. Hogy mit csináltam eközben? Olvastam, írtam és hallgattam a rádiót. Ennyiből állt a szabadidő programom. Néha elővettem egy-két tornaszert, hogy edzésben maradjak. Később már azt sem, csak lélektelenül feküdtem, bámultam a falakat, és potyogtak a könnyeim. Nem is olyan régen még artista karrierről álmodtam. Volt néhány számom, azt csiszolgattam évekig, hogy alkalomadtán bemutathassam a cirkuszban. Csakhogy ez az alkalom, most nem részletezem, mi okból, sohasem akart eljönni. Hiába, nem volt szerencsém, hiszen még annyit sem sikerült elérnem, hogy áthelyeztessem magunkat egy 20. századi faluba, ahol nem jár mindenki mezítláb, gázzal fűtenek, és a tanulók pásztorkodás helyett tanulnak.
Mivel az ősz szokatlanul meleg és hosszú volt, egyelőre simán „navetáztam”6 a két helység közt. De amint beköszöntött a rossz idő, már csak szombatonként tudtam ingázni. És az idő egyre jobban megveszett. Fújt a szél, zuhogott az eső, megáradtak a patakok. Mintha be akarta volna pótolni, amit elmulasztott azelőtt. De én fütyöltem a hóra, esőre, és csapot-papot otthagyva repültem Majához.
– Maga aztán kemény gyerek! – buggyant ki egyszer Maja szállásadónőjéből. – Csak az a kérdés, megéri.
– Már miért ne érné meg?
– Nézze, semmi közöm hozzá, meg kritizálni sem szeretnék, de sehogy sem bírom elnézni, hogy valahányszor idejön, a felesége csaknem mindig házon kívül van. Mindnyájan tudjuk, milyen nehéz ebbe a faluba eljutni, és annyi magának is kijárna, hogy illő módon fogadják. Na, kimondtam! Most haragudjon meg, amiért cserfeltem.
– Nem haragszom, sőt, köszönöm, amiért ilyen szókimondó – ütött szíven a vallomás, hogy már mások is látják azt, amit magam előtt is igyekeztem titkolni.
De nemcsak bántott, egyben fel is dühített, hogy ennyire mulyának tartanak. Amilyen a mosdó, olyan a kendő is, magyarán: azért én is kárpótoltam magamat valamiképp. Tanított Dohon két csinos, frissen érettségizett szuplinitor [itt:helyettesítő tanár]. Ott laktak mellettem egy icipici kunyhóban, melynek tulajdonosa a városba költözött. Mivel mindhárman unatkoztunk, néha összejöttünk dumcsizni, melynek folyamán összeszűrtem a levet Pannival. Szép dundi kislány volt, nagy fekete szemekkel, akit bármelyik percben lefektethettem volna, ha akarom. Csakhogy nem akartam, valahogy nem engedte belülről valami. Annyira azonban mégsem voltam lojális, hogy időnként ne lapogassam meg a fenekét.
– Elég! – pakolt ki végül a kis csajszi. – Áruld el kerek perec, mit akarsz! Lefeküdni nem fekszünk le, szeretni nem szeretsz, akkor meg mi a csudának emelgeted a szoknyámat?
Tényleg, minek? – töprengtem el a szavain. Aki át mond, mondjon bét is, vagy hallgasson. Én hallgattam, azaz véget vetettem a játéknak.
Decemberben lehullt az első hó. Most aztán csakugyan fáztam, mit fáztam, cidriztem még a dunyha alatt is. Világos, a fűtés nem volt benne a kiriában [bérleti díjban].
– Kérjen fát, tanár úr! Magának hivatalból jár a tüzelő, de ha nem áll a sarkára, a zálnoki tanács megfeledkezik magáról – tanított ki jóindulatúan Leitan bá. – Én szívesen adnék fát, csak hát miből, amikor nekem sincs – sajnálkozott, utána begyújtott.
Maguknak, mert a fagy senkivel sem kivételez, na és főzni is kellett, ez nem vitás. De hogy mit? Az bizony mindegy volt. Hétfőn krumplileves, kedden rántotta, szerdán túró, kenyér… Kit érdekelt! Lakjunk jól, a többi nem számít – vélte Leitan és Leitanné, aztán csak bámultak, ami­kor nem bírtam tovább cérnával.
– Mit, nem tetszik? – hápogott a jóasszony. – De hát eddig még senki sem aprehendált emiatt. Tódor, Flórikám! – fordult a nagyobbik fiához. – Mit főztem tegnap ebédre?
– Túrós puliszkát.
– És? Nem ízlett?
– Hát…
– Mondd csak ki bátran! Ízlett vagy nem ízlett?
A fiú restelkedve sandított rám.
– Dehogynem.
– Máma gombócleves lesz. Káposztás lángossal. Nyújtsa a kezét, aki mást enne.
Egyik sem aprehendált, jó volt nekik a lángos is.
– Maga… nem szereti?
– Más itt a bibi, Leitanné.
– Igen? Micsoda?
– Maga nagyon jól főz, ezt el kell ismernem, csak… izé… nem mindig főz, ez a baj. Én szeretem a kolbászt, túrót, aludttejet… Vacsorára, reggelire, de délben már főtt ételt ennék, ha nem haragszik. Gombócleves? Kitűnő! Túrós puliszka? Imádom, de melléje még elcsúszna valami leveske, egyszóval nemcsak főtt, de kétfogásos ételt is szeretnék. Már megbocsásson, de váro­son ez így szokás, ne csodálkozzék hát, ha én is megszoktam.
– Semmi gond! Akkor egyen a városban! – húzta fel az orrát Leitanné.
Nem is főzött tovább nekem azontúl, s már azt tervezte, hogy az albérletet is felmondja, amikor az öreget magához hívatta a kerületi párttitkár. Hogy miről tárgyaltak, nem tudom, tény az, hogy utána már több respektussal néztek rám, kívánságom szerint főztek, és olykor-olykor, lássatok csodát, még a szobámba is befűtöttek. Hála a Pártnak! – gondoltam, s csak később derült ki, hogy volt nekem más, titkos szövetségesem is: a Leitan-gyerekek, akik velem együtt szenvedtek, amikor visszakerült a régi menü az asztalra. Hogy is mondta bágyé Leitan? Reg­gel krumpli, délben krumpli, ettől lesz a gyerek dundi. Azaz egészséges, ahogy akkoriban falun hitték.
A koszt kérdése tehát megoldódott. Csupán a fűtés dilemmája maradt.
– Mit szólnának egy cseréhez? – rukkoltam ki az ötlettel egy zimankós januári délután. – Most én költözöm a konyhába. Igaz, hogy kisebb, de ott biztos melegebb van, maguknak meg úgysem számít, melyik helyiségben duruzsol a kályhájuk.
– Nem bánom, cseréljünk! – ment bele a házigazda. – Csak a kölyköknek, főleg Flóriánnak segítsen, mert az nem szeret ám tanulni.
Megígértem, hogy segítek, sőt: még meséltem is esténként, és a mese szárnyain átröppentem velük a hófödte hegyeken. Robinson, Gulliver, Decebal… Akadt téma bőséggel, csak be kellett kopogni meseország kapuján.
Egyébként a konyhában csakugyan melegebb volt… két fokkal. Melegebb, de egyszerűbb, mondhatnám primitív. Zsúpfedeles tető, padló, szekrény nuku, a priccsen szalma zizegett. Hogy miért nem fagytam meg, rejtély, és arra sem igen emlékszem, hogy a fészkes fenébe nem döbbentem rá, hol vagyok. Ott fáztam, reszkettem pár méterre az erdőtől, ismétlem: erdőtől, és egyszer sem jutott eszembe, mit tegyek, hogy nálam is duruzsoljon a tűz a kályhában.

(Folytatjuk)