Messi gólját kötelezővé tenném.

Nem a focistáknak, nem. Hanem azoknak a konokoknak, akik azt hiszik, „figyeléssel”, „jóakarattal”, „ambícióval”, azzal, hogy „egyből adod” és más ilyen méretarányos marhaságokkal „mindent” semlegesíteni lehet.

Nos, Messi megmutatta, amit sokan amúgy is tudtunk: nem lehet. A feje tetejére állhat minden iráni (meg is tették, ami tőlük telt), a kapus kivédheti az argentinok szemét (a kommentátor folyamatosan hosszú í-vel mondta: „argentínok”, de ez már csak hab volt a tortán; ki is védte), veszélyeztethetik az argentin kaput (veszélyeztették) — mindenek ellenére eljöhet a pillanat, amikor a négy órát alvó edző húsz órányi gyötrődéssel összekalapált taktikája becsődöl. Ezentúl tehát kettőt kellene aludnia? Aki ilyesmit állít, az gombfocizzon vagy ne focizzon sehogy. Aludhat akár huszonnégyet is: a zseni akkor is utat találhat, ha az edző le sem hunyja a szemét, meg akkor is, ha ki sem nyitja. Messi gólja a zsenialitás lobbanását tekintve olyan volt, mint Maradona gólpassza az argentin—brazil meccsen az 1990-es vébén Caniggiának. Vannak, akik lelkesen, szorgalmasan, alaposan, és nem tudom, még hogy fociznak; és van Maradona, Messi, Bergkamp, Zidane.

Mert a zsenialitásról sokat hallottunk, sok definíciót megtanultunk, de egyre inkább azt hiszem, hogy semmi más, csak a végletekig vállalt személyesség. Nem könnyű, nem nehéz: éppen az, aki.

Forrás: A jódeménység foka