Most, hogy a választások lezajlottak, és a kisebbségben élő magyarok viszontszerették azt, aki nekik állampolgárságot adott, született egy javaslatom a nemzeti szerelem fokozására, méghozzá lehetőséget adva az anyaországi fideszeseknek a még nagyobb kötődésre a kisebbségi sors iránt. Egész egyszerűen magyarcserét ajánlok, hasonlatost a vetésforgóhoz, ősmagyar gazdálkodási mód, idáig bevált. Cseréljenek a magyarok helyet – aki eddig többségben élt, vegye át a ma kisebbségben tengődők helyét – Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken, és nemcsak ott. Magyarok élnek, ugye, minden kontinensen, talán az Antarktiszt leszámítva. Grönlandi magyarokról sem hallottam, de a Himaláját már meghódították. Svédországba is jöhet mintegy harmincezer, azok közül a fele akár el is felejtheti az anyanyelvét, cserébe ehet lazacot, annyit, amennyi belefér.
De mivel a magyarok száma tizenötmillióra rúg – hogy a kánya rúgja meg! -, nem húszra, be kell osztani a cserét: első évben a Dunától keletre élők, második évben a jobban szituáltak menjenek. Nem rossz, mi? Kérem is rá azonnal a kopirájtot.
Pártpolitikai szempontokat nem vettem figyelembe, de az világos, hogy ennek az új Magyarországnak a fővárosa mindig ott lenne, ahol a Vezér tartózkodik, egyik évben Szenttamáson például, másik évben Csíkszentkirályon, beteljesedne legalább az álma, ami a királyi trónt illeti. Tusványos is közel esne, s talán akkor még ritkábban is esik. Nem lesz pofája esni, egész egyszerűen a természetnek.
A kokárda pedig nem jelent problémát, abból annyi van, hogy nem is éri meg magával vinni, talál helyben.

Gergely Tamás