Papa azt mondta, hogy valaki krokodilt engedett a tóba, és ha nem jövök ki azonnal, az leharapja a pütypürüttyömet. Mert a krokodil az hüllő vagy mi, és mindig a meleget keresi. És ha talál egy gyereket a vízben, azt csöndesen figyeli, legalább fél órán át, aztán harap. Tehát az a gyerek, aki fél óránál tovább marad a vízben, számíthat a krokodilra.
Majd én adok annak a ronda állatnak. Úgy lespriccelem, hogy… hogy…
Két év múlva apám azt mondja majd, hogy magamnak tanulok, és rendesen kell viselkedni, mert már most, az első napon eldől a sorsom. Ha szeret a tanító néni, akkor könnyű életem lesz. Ha nem, akkor az első pillanattól az utolsóig harcolni fogok. Nem értem majd, hogy mit akar, miféle harcról beszél. Miért mond olyanokat, hogy mindig az első legyek, ha jelentkezni kell…
Négy év múlva, vasárnap reggel elvisz a városi börtön kapujához, hogy átadjon a foglárnak, mert radírt és töltőtollat loptam az iskolában. Át is ad, a foglár barátja bilincset rak a kezemre, de kihúzom, mert túl nagy a lyuk. Ezen jót nevetnek. Apám hazafelé azt mondja: „ez volt az utolsó figyelmeztetés”.
Négy és fél év múlva apámat letartóztatják. Azt mondják, sikkasztott. Anyám idegösszeroppanást kap, és kórházba kerül. Engem intézetbe visznek.
Öt év múlva apámat kiengedik a vizsgálati fogságból, és bizonyíthatóság hiánya miatt lezárják az ellene indult vizsgálatot. Amikor hazahoz az intézetből, és útba ejtjük az anyámat gondozó ideggyógyintézetet, azt mondja: „látod, még az is bemocskolódik itt, aki makulátlan”. Nem kérdezem meg tőle, hogy „akkor miért érdemes makulátlannak lenni?” Nagyon félek tőle, mert valami furcsa férfiszaga van. Ez többé soha nem múlik el róla.
Öt és fél év múlva anyámat kiengedik a kórházból. De nem lesz többé normális. Állandóan elsírja magát. Ha nevet, és észreveszi, hogy nevet, akkor azonnal sírásba fordul. Nem is sír: óbégat.
Hét év múlva baleset ér. Biciklivel egy autó alá esem. Én vagyok a hibás. A jobb lábam a műtét után alig két centit megrövidül. Éppen csak hogy észrevehetően furcsa lesz a járásom. Ezen a nők aztán egész életemben gúnyolódnak. Az ember, aki elütött, sokszor eljön hozzánk. Apámmal összebarátkoznak. Minden karácsonykor, születésnapomon és húsvétkor szép ajándékkal lep meg. Élete végéig. Tíz év múlva veszik oda egy másik balesetben.
Nyolc év múlva, egy táborozáson, egy gimnazista lány, akit a felügyeletemre rendeltek, a gyengélkedőben, ahol napszúrás miatt fekszem, megsimogat a takaró alatt, majd kitakar és fejét az ölembe hajtja. Soha többé nem tudok szabadulni ettől az élménytől. Később soha nem tudom eldönteni, hogy ez valóban megtörtént-e vagy csak képzelődtem.
Kilenc év múlva egyszer a tornazsákomat lóbálva megyek haza az iskolából, és az utcánk sarkánál rámköszön egy másik gimnazista lány. Megkérdezi a nevemet, hogy hova járok, meg ilyeneket. Aztán azt mondja, hogy menjek föl vele a házba, ahol lakik. Fölmegyek és másodszor is elveszi az ártatlanságomat. Vagyis a makulátlanságomat. Akkoriban kezdem makulának mondani az új állapotomat. Hazafelé menet a tornazsákomat lóbálva erősen gondolkozom, hogy megkérdezzem az apámat, mi a véleménye az effajta makuláról, de nem kérdezem.
Tíz év múlva egy iskolai verekedésben véletlenül úgy ütöm meg a legjobb barátomat, hogy két napra kómába esik. Az igazgató megpofoz, a barátom apja is. Aztán a barátom fölébred, és amikor megtudja, hogy az apja kezet emelt rám, belerúg.
Tizenegy év múlva apámról kiderül, hogy szeretője van. De anyám nem válik el tőle. Igaz, apám se akarja otthagyni.
Tizenhárom év múlva az érettségin a matematika vizsgán felügyelő tanár puskázáson kap, de nem jelent föl. Tíz év múlva találkozom vele, megemlítem a dolgot, de nem tudja fölidézni. Azt mondja: „ha minden kis csalót tönkretennénk, nem maradna ép ember.”
Tizenöt év múlva egy tanársegéd ki akar rúgatni a főiskoláról, mert rajtakap, hogy egy lánnyal az üres előadóterem mélyén szerelmeskedünk. A lányt nem akarja eltávolíttatni. Megvárom az utcán és megfenyegetem: kitöröm a lábait, a kezeit, a fogait és mindent, ami kitörhető rajta, ha följelent. Nem jelent föl. A lánynak azt mondja: „Soha életében nem hallott még olyan gonosz hangot, mint ami belőlem jött.” Egy év múlva meghal. Fölzabálja a rák. A lány azt mondja, a stressz omlasztotta össze, amit a hangommal okoztam. A lány elhagy.
Tizenhét év múlva elvisznek katonának. Rövid és unalmas szolgálatom alatt egyszer megverekszem egy hadnaggyal, aki lekurvázza az anyámat. Két fogát kiverem, de úriembernek bizonyul, és nem áll bosszút. Ezen kívül rászokom az alkoholra.
Tizennyolc év múlva munkába állok egy amerikai tulajdonú üzemben. Soha, egy percig sem élvezem.
Tizenkilenc év múlva belém szeret egy férjes asszony. Hozzám jön feleségül, otthagyja a két gyerekét. De egy hónap múlva visszamegy a családjához. Azt mondja, nincs más választása.
Húsz év múlva meghal az anyám. Nem derül ki, mi végez vele. Az orvos szerint van olyan, hogy valaki csak úgy, minden különösebb ok nélkül elpusztul.
Huszonegy év múlva apám elveszi a szeretőjét, és az ország legtávolabbi sarkába költöznek. Azt mondja: elég volt az emlékekből.
Huszonegy és fél év múlva részegen azt álmodom, hogy egy nagy tóban állok a nádas mellett, egy krokodil előbukkan, és le akarja harapni a fütyimet. Hiába kiabálok, hiába spriccelem.
Ez tegnap volt. Most itt tartok.

(Szabad szombat-antológia, Romániai Magyar Szó, 2000/38. sz.)