Önéletrajzi dokumentumregény

Vásárhely–Bákó–Petrozsény–Nagyvárad

A bevonulást sikerült egy hónappal kitolnom azzal, hogy visszamentem államvizsgázni a pe­dára. Nagy merészség volt, hiszen eredetileg nem is akartam vizsgázni, ergo elő sem vettem a könyveket. Aztán meggondoltam magamat.
– Legrosszabb esetben megbukom, de addig sem vagyok katona – mondom anyámnak, akit éppen akkor látogattam meg a petrozsényi kórházban, ahol visszértágulással, bazedovval, és isten tudja, még mivel kezeltek.
Nem marasztalt el, még csak nem is válaszolt, csak feküdt az ágyon némán, tágra nyílt szemekkel olyan benyomást keltve, mint akinek a lelke máris a túlvilágon kóborol.
– Teletömték gyógyszerrel – csóválta meg a fejét najma. – Talán meg sem ismer bennünket.
Másnap ismét meglátogattuk. Akkor tiszta volt az agya, cseveghettünk picikét.
– Hogy van, édesanyám?
– Meghalok, meghalok, meghalok! – ismételte háromszor.
Nagyanyám is én is megborzongtunk, persze nem mutattuk, és igyekeztünk lelket verni beléje. Meg szerettem volna kérdezni, miért akarta Maját lebeszélni rólam, amikor megtudta, hogy feleségül venném, ugyanis Maja ezzel lepett meg a jó múltkor. Furcsa! Nem engem róla, hanem Maját rólam. Hát ilyen megbízhatatlan, komisz embernek látja ő a fiát! Vagy… vagy taktikázott volna? – gyöngyözött ki homlokomon a verejték. Jó, jó, de miért? Mit akart ezzel elérni? Végül mégsem kérdeztem meg. Majd legközelebb, ha már teljesen meggyógyult.
– Jé, te is itt vagy? – csodálkozott rám Maja, amikor Marosvásárhelyen meglátott. – Csak nem akarsz te is vizsgázni!
– Szeretnék, Maja, szeretnék, és, ha isten akarja, át is megyek, remélem.
No, azért besegítettem én is istennek, mert 24 órából 20-at végig tanultam. Lám-lám, mit csiholhat ki egy ifjúból a katonaság iránti utálat! Pedig ez még mind semmi ahhoz képest, amit Budescu Tisi, egykori tornásztársam produkált, ő ugyanis krétaport nyelt azért, hogy ne vigyék el bakának. Hasonló bravúrra legutoljára az érettségi vizsgámon került sor, amikor óránként hideg lábvizet vettem, csakhogy el ne szunnyadjak. Itt azonban nem volt lábvizem, el is szunnyadtam szépen a vizsga kellős közepén. Arra ébredtem, hogy valaki erősen rázza a vállamat.
– Deşteptare, tovarăşe Nagy! Dvs. urmaţi! (Ébresztő, Nagy elvtárs! Ön következik!)
A romántanárnő volt. Még szerencse, hogy nem Gavril Scridon, különben ugyanúgy jártam volna vele, mint azelőtt. Nem húzom tovább a szót, átmentem, míg Maja, aki nálam mindig sokkal jobban tanult, megbukott.

Egyetemi diplomám

Mielőtt végleg elhagytam volna Vásárhelyt, meglátogattam az öreget.
– Sikerült a vizsgám, búcsúzni jöttem nagyapó.
– Isten áldjon! Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy egy sort sem írtál Dohról, vagy hogy hívják.
Te meg zsebpénzt nem adtál négy év alatt egyszer sem – vágtam volna vissza, ha szokás szerint vissza nem tart az öregek iránti tisztelet. Pedig de jó lett volna legalább egyszer az életben megmondanom neki is a magamét.
– Ezer bocsánat! Sajnos pocsék levélíró vagyok. De majd bepótolom, és írok a laktanyából, ugyanis innen egyenesen Bákóba döcögök.
– Bákóba? Szép, nagy város, Moldva és a csángók fővárosa.
Még beszéltünk, amit beszéltünk, aztán megölelt, és zsebembe csúsztatott egy borítékot. Elpirultam, és persze szántam-bántam bűnömet, amikor kiderült, hogy a kopertában a legújabb verse lapult pénz helyett. Tudniillik verseket is írt az én drága nagyapám.
Azon a napom, amelyen bevonultam, kegyetlenül hideg volt. De a kaszárnyában sem volt sokkal melegebb. Amikor beléptem a hálóba alig éreztem különbséget a kinti és belső hőmérséklet között. Pedig még egy hatalmas vaskályha is égett a teremben. Becsszó, ekkora dormi­tort1 most láttam életemben először. Akkora lehetett, mint a petrozsényi Alexandru Sahia mozi gyerekkoromban. Ennek ellenére csak egyetlen kályhával fűtötték, mellette tévé, mely a bukaresti stúdió műsorát sugározta. Nekem szerencsém volt, ugyanis közvetlenül a kályha mellé jelölték ki az ágyamat, így aztán a tévét is kedvemre nézhettem. Természetesen dideregve, noha titokban (nehogy tudomást szerezzenek róla a tisztesek, tudniillik tilos volt) teljes mundérban bújtam ágyba esténként. Reggel hatkor volt az ébresztő, utána mindenki kiseperte a maga szektorát, alaktani kiképzés, taktikai ismeretek, ebéd, szabad foglalkozás, tanulás, vacsora. Kb. ennyiből állt egy tartalékos altisztképző iskola napi programja. Néha bedobtak egy-egy éjszakai gyakorlatot vagy riadót, hónap végén pedig lőttünk, nehogy véletlenül is elfelejtsük, mi egy baka legfőbb feladata. A tanuló hivatalos elnevezése elev, és a zubbonyán – megkülönböztetésként – keskeny váll-lap vöröslött.
Előzetes antipátiám dacára meglepően jól alkalmazkodtam a laktanyai élethez. Fizikailag, a tornának köszönhetően, nem voltak gondjaim. A tiszteket is, micsoda pálfordulás, meg tanultam becsülni. Távolról sem voltak ám azok olyan bakaevő, lehetetlen vaddisznók, mint amilyeneknek a katonaanekdoták leírták. A főhadnagyunkat például egyenesen érzékeny, finom lelkű tisztnek jellemezném. Ez a tiszt annyira kedvelte a történeteimet, hogy egyszer még egy éjszakai gyakorlat után sem oszlatta fel a szakaszát, amíg be nem fejezem azt a sztorimat, amit útban a kaszárnya felé kezdtem el mesélni. Én speciel az élelmezésre sem panaszkodtam. Most kivételesen élvezhettem az előnyét, hogy nem kényeztettek el Dohon Leitanék. A hiányosságokat bepótolandó sokan minden héten csomagot kaptak, és fütyültek a kaszárnyai ellátásra. Nekem nem hiányzott, azért jólesett volna, ha édesanyám vagy nagyapó is küld időnként egy kis hazait. Nem küldtek. Maja igen, de hogy meg is látogasson, ahhoz kissé jobban kellett volna szeretnie. Egyedül a bezártsággal és a parancsok kommentálás nélküli elvével („comanda se execută, nu se discută”2) nem tudtam egy percig sem megbarátkozni. Ennek hangot is adtam nagy néha persze csak úgy magunk közt.
Két hónap múlva a szembefekvő laktanyába helyeztek. Itt már központi fűtéssel melegítették a dormitort, és attól kezdve én is a szokásos módon, pizsamában térhettem nyugovóra. Kimenőt is kaptunk, melynek során megismerhettem az akkori idők egyik legiparosítottabb városát. Haj, még két hónap, csak két hónap, és leszerelek.
Egyik este meghalt egy bajtársunk. Szívreumája volt. Nem is értem, hogy sorozhatták be egyáltalán. Ott lehelte ki lelkét néhány ággyal odébb az enyémtől. Azon az estén a szokottnál is erősebben fújt a fagyos, moldvai Crivăţ. Eddig csak olvastam arról, hogy „fütyöl a szél”, de a valóságban még sohasem hallottam. Most hallottam is: tényleg fütyölt. Hogy miért nem szállították el azonnal a halottat, nem tudom. Talán a vihar miatt, mindenesetre aznap éjjel senki sem aludt a hálóban. Társaim reggelig az elhunytról, életről, halálról és hasonlókról filozofáltak, miközben én könnyeimet nyelve hallgattam.
Leszerelésem előtt négy nappal három nap karcerre, azaz fogdára ítéltek csak azért, mert azzal fenyegettem meg egy Nemes nevezetű kollégát, hogy lelövöm. Nyilván nem gondoltam komolyan, egyébként is hányszor mond az ember olyasmit mérgében, hogy megöllek, kiverem a fogadat stb. És? Megtesszük? Kicsit más a helyzet ezzel a seregben. Itt effélét még viccből sem tanácsos mondani, mert könnyen megeshet, hogy lecsuknak. Jól tudta ezt is, azt is a kolléga, mégis beárult a parancsnoknak, mire az úgy sittre vágott, mint a huszonegy. Hogy mi hergelhette fel a fiút annyira? Ki tudja! A dolog feltehetőleg akkor kezdődött, amikor névsorolvasáskor a nevét néha Ántálnak ejtették.
– Anton – helyesbített ilyenkor nyomatékosan a nyakigláb bakatárs, aki, jóllehet színmagyar volt, még akkor sem beszélt magyarul, ha valaki magyarul szólt hozzá.
No, ebből még nem lett volna galiba, ha történetesen nem javíttatom ki én is a Naghiu szót.
– Nagy – mondtam nem kevésbé nyomatékosan (csak persze egészen más okból) egyenesen Nemes úr szemébe meredve.
Szóval lecsuktak. Semmi tragédia! Sima baka már voltam, most belekóstolok egy kicsit a rabsorsba is. Különben is mit számít. A katonavizsgán túl vagyok, és négy nap múlva már a fürdőkádból emlékszem vissza az itt töltött öt hónapra. A zárkában pillanatnyilag ketten voltunk rabtársak: egy bukaresti fiú és jómagam.
– Mázlitok van! – nevetett ránk az őr. – Ez a szálloda általában tele van, és a vendégek épp csak, hogy elférnek a rekamién – mutatott a falhoz láncolt deszkára.
– Irigylem a humorod – mordult rá a bukaresti. – Lakatold ki, légy szíves!
– Most? Mit képzelsz! Majd este, lefekvéskor. Pápá, kellemes pihenést!
Volt egy lóca a cellában. Arra leültünk. Ott ücsörögtünk, beszélgettünk, míg be nem sötétedett, utána leeresztették a falapot.
Másnap kivittek dolgozni. Egész nap túrtuk a földet, mint a vakondok. Miközben melóztunk két szuronyos őr vigyázott ránk, nehogy megszökjünk.
Végre megérkezett a pillanat, amikor kiadták az obsitot. A fiúk lelkendezve pakoltak, s egy nap alatt kiürült a fél hálóterem. Én maradtam, és nem engedtek haza másnap sem.
– Ez nem igazság – reklamáltam a parancsnoknál. – Nem lehet valakit egy dolog miatt kétszer büntetni.
– Egy dolog miatt? Na, idefigyeljen! 1. Ki bírálja itt folyton az utasításokat, parancsokat?
– Én…
– Pontosan: maga, őrmester.
– Alhadnagy – javítottam ki az ezredest is. – Ebben az iskolában tudtommal mindenki alhadnagyi rangot kap, és nekem, ugyebár, valamennyi vizsgám sikerült.
– Ezért lett őrmester, különben jövőre újra behívtuk volna fél évre. 2. Maga olyan katonai adatokról írogatott becses jegyesének Váradra, melyek kiszivárogtatását határozottan megtiltottuk maguknak.
– Ezt is tudják? Gratulálok az információs rendszerükhöz, bár nem hiszem, hogy egy kiszuperált világháborús tank vagy RPG emlegetése katonai titoknak minősül.
– Ennek megítélését talán bízza ránk, és ajánlom, beszéljen több respektussal a parancsnokával, hacsak nem kívánkozik vissza még három napra a karcerbe.
– Isten őrizz, inkább megadom magamat!
Ajaj, még egy nyelvbotlás! A lelőlek még megjárja, de hogy egy katona megadja magát…! Az ezredes ajka megrándult, de türtőztette magát, és intett, hogy mehetek.