Švejk kalandjai Királyhidán

A 91-es ezredet áthelyezték Bruck an der Leitha — Királyhidára. Amikor a háromnapos börtönbüntetés után már csak három óra hiányzott Švejk szabadon bocsátásához, az egyéves önkéntessel együtt a főőrségre vezették, majd néhány katona a pályaudvarra kísérte őket.
— Már régen tudja mindenki — mondta útközben Švejknek az egyéves önkéntes — hogy minket áthelyeznek Magyarországra. Ott majd marsbatalionokat alakítanak belőlünk, a katonák gyakorolni fogják az éleslövészetet, összeverekednek a magyarokkal, aztán vígan elmegyünk a Kárpátokba. Ide Budéjovicébe magyar helyőrség jön, és lesz nagy fajkeveredés. Van egy elmélet, hogy az idegen nemzetek lányainak a megerőszakolása a legjobb módszer a degenerálódás ellen. Így csinálták már a svédek meg a spanyolok is a harmincéves háborúban, a franciák Napóleon alatt, most pedig a budéjovicei környéken ugyanezt fogják csinálni a magyarok, méghozzá durva erőszakolás nélkül. Mindenre sor kerül, ha elég hosszú az idő. Itt csupán egyszerű cseréről lesz szó. A cseh katona majd egy magyar lánnyal fog hálni, a cseh kislány pedig egy magyar honvédet részesít vendégszeretetében, és évszázadok múlva az antropológusok majd eltűnődnek azon az érdekes és meglepő tüneményen, hogy a Malse partján kiugró pofacsontú emberek bukkannak fel.
— Ez a kölcsönös párosítás különben is nagyon érdekes dolog — jegyezte meg Švejk. — Prágában van egy néger pincér, Krisztiánnak hívják, az apja abesszin király volt, és a Stvanice-szigeten, a vursliban mutogatta magát. Itt aztán beleszeretett egy tanítónő, aki versikéket írt a „Lada” című gyerekújságba valami pásztorokról meg erdei patakokról, és elment vele egy szállodába, és bujálkodott vele, ahogy a Szentírásban mondják, és borzasztóan meg volt lepve, amikor egy teljesen fehér kisfia született Jó, de két hét múlva barnulni kezdett a fiú. Egyre csak barnult, és egy hónap múlva már kezdett feketülni. Fél év múlva már olyan fekete volt, mint a papája, az az abesszin király. A tanítónő elvitte a klinikára, hogy a gyerek bőrbajos, vegyék el neki valahogy a színét, de ott azt mondták, hogy az egy igazi szerecsenbőr és semmit se lehet csinálni. A tanítónő ebbe belebolondult, írkálni kezdett az újságoknak tanácsért, hogy milyen ellenszer van a négerségre, aztán becsukták a Katerina utcai őrültekházába, a kis szerecsent pedig betették az árvaházba és ott borzasztó jól mulattak vele. Aztán kitanulta a pincérséget és táncolni járt az éjjeli lokálokba. Most pedig cseh mulattok születnek tőle szép számmal, és ezek már nem olyan színesek, mint ő. Egy medikus, aki a „Kehely”-be járt, egyszer elmagyarázta nekünk, hogy azért nem oIyan egyszerű a dolog. Egy ilyen keverékből megint csak keverékek születnek, és ezeket már nem lehet megkülönböztetni a fehér emberektől. De egyszerre csak valamelyik nemzedékben felbukkan egy néger. Képzelje el ezt a pechet. Maga elvesz feleségül valami kisasszonyt. Teljesen fehér a bestia, és egyszerre csak egy négert szül magának. És ha kilenc hónappal azelőtt elment maga nélkül a Varietébe valami atlétikai versenyre, ahol egy néger is fellépett, akkor azt hiszem, hogy a maga fejében is elkezdene motoszkálni valami.
— A maga néger Krisztiánjának az esetét háborús szempontból is figyelembe kell venni — mondta az egyéves önkéntes. — Tegyük fel, hogy ezt a négert behívják. Prágai, tehát a 28-as ezredbe tartozik. Viszont hallotta talán, hogy a huszonnyolcasok átmentek az oroszokhoz. Milyen nagyot néznének az oroszok, ha foglyul ejtenék ezt a Krisztián négert is. Az orosz újságok biztos megírnák, hogy Ausztria a harctérre tereli a gyarmati katonaságát is, ami pedig nincs neki, és hogy Ausztria már ráfanyalodott a néger tartalékosokra.
— Azt mesélték — szólt közbe Švejk —, hogy Ausztriának mégis van gyarmata, valahol északon. Valami Ferenc József-földnek hívják…
— Hagyjátok ezt, fiúk — mondta az egyik kísérő katona —, manapság nem okos dolog valami Ferenc József-földet emlegetni. Ne nevezzetek meg senkit, és jobban teszitek…
— Nézze csak meg a térképen — vágott közbe az egyéves önkéntes —, hogy tényleg van egy föld, amit a mi legkegyelmesebb uralkodónkról, Ferenc József császárról neveztek el. A statisztika szerint ott minden csupa jég, és a prágai jéggyárak tulajdonát képező jégtörő hajók szállítják el onnét a jeget. Ezt a jégipart a külföld is rendkívüli módon tiszteli és becsüli, mert jövedelmező, de veszélyes vállalkozás. A legnagyobb veszély akkor fenyeget, amikor a Ferenc József-földről átviszik a jeget a sarkkörön. El tudja ezt képzelni?
A kísérő katona érthetetlenül dörmögött valamit, s a kíséret parancsnoka, egy káplár, közelebb lépett és hallgatta az egyéves önkéntest, aki komoly képpel tovább magyarázott: — Ez az egyetlen osztrák gyarmat elláthatja jéggel egész Európát, és igen jelentős nemzetgazdasági tényező. A gyarmatosítás persze csak lassan halad, mert a gyarmatosok egyrészt nem jelentkeznek, másrészt megfagynak. Mindazonáltal az éghajlati viszonyok átalakítása, amit a kereskedelmi minisztérium és a külügyminisztérium is a szívén visel, reményt ad arra, hogy alaposan ki fogják használni a jéghegyek hatalmas felületeit. Néhány szálloda építésével rengeteg turistát fognak odacsalni. Persze jó sok turistaösvényt és utat kell majd csinálni a jégtáblák között, és a jéghegyekre majd turista-jelzéseket festenek. Csupán az eszkimók okoznak akadályt, lehetetlenné téve helyi szerveink munkáját…
— Ezek a zsiványok nem akarnak németül tanulni — folytatta az egyéves önkéntes, és a tizedes nagy érdeklődéssel hallgatta. A tényleges idejét szolgálta, civilben béres volt, buta és durva fajankó, mohón figyelt mindenre, amiből egy szót sem értett, és az volt a vágya, hogy bezupálhasson.
— Az oktatásügyi minisztérium építtetett nekik, káplár úr, óriási költséggel és áldozatokkal, úgyhogy öt építész megfagyott…
— A kőművesek megmenekültek — szakította félbe Švejk — mert az égő pipájukkal melegítették magukat.
— Nem mindegyik — mondta az egyéves önkéntes — kettővel egy kis baleset történt, elfelejtették szívni a pipát, kialudt, és így őket is oda kellett temetni a jégbe. De a végén mégiscsak felépült az az iskola jégtéglákból és vasbetonból, ami együtt nagyon jól tart, de az eszkimók körös-körül tüzet raktak a jégbe fagyott kereskedelmi hajók széteső fájából, és így el is érték, amit akartak. A jég, amire az iskola épült, felolvadt, és az egész iskola, az igazgatótanítóval meg a kormány képviselőjével együtt, akinek másnap részt kellett volna venni az iskola ünnepélyes felszentelésén, beleesett a tengerbe. Csak annyit lehetett hallani, hogy a kormány képviselője, amikor már nyakig volt a vízben, elkiáltotta magát: „Gott strafe England!” Most valószínűleg katonaságot küldenek oda, hogy szedje ráncba az eszkimókat. Persze nehéz lesz velük a háború. A mi katonáinknak a legtöbb kárt a szelídített jegesmedvék fogják okozni.
— Ez hiányzott még éppen — jegyezte meg bölcsen a tizedes —, úgyis elég háborús találmány van már. Vegyük például a gázmaszkokat, a mérgesgázok ellen. Felhúzod a fejedre, és már meg is vagy mérgezve, így tanultuk az unteroffizierschulén. [altiszti iskolán – f.m.]
— Ott csak ijesztgetik magukat — mondta Švejk — egyik katona se kell, hogy féljen semmitől. Még ha csata közben bele is esik a latrinába, csak lenyalja magát, és megy vissza a gefechtbe [harcba – f.m.], a mérgesgázokat pedig mindenki megszokta a kaszárnyából, amikor friss komiszkenyeret adnak meg borsót darával. De most állítólag az oroszok kitaláltak valamit a sarzsik ellen…
— Biztos valami különleges villanyáramokat — egészítette ki az egyéves önkéntes — ezek belekapnak a csillagokba a parolin, amik aztán fel is robbannak, mert celluloidból vannak. Megint egy nagy katasztrófa lesz ebből.
Bár a tizedesnek civilben csak ökrökkel volt dolga, végül talán mégis megértette, hogy gúnyt űznek belőle, s otthagyva őket az őrjárat élére állt.
Egyébként is közeledtek már az állomáshoz, ahol a budéjoviceiek el akartak búcsúzni ezredüktől. A búcsúnak nem volt hivatalos jellege, de az állomás előtti teret megtöltötte a katonákra váró lakosság.
Švejk érdeklődése a lakosság sorfalára összpontosult. S mint ahogy az lenni szokott, most is úgy történt, hogy a jó katonák hátul lépkedtek, a szuronnyal kísértek pedig elöl. A jó katonákat azután majd marhavagonokba préselik, Švejk és az egyéves önkéntes pedig beszáll egy külön fogda-vagonba, amely egyetlen katonavonatról se hiányozhatott, mindig odakapcsolták közvetlenül a törzsvagonok mögé. Az ilyen fogda-vagonokban mindig bőven van hely.
Švejk nem bírta visszatartani magát, hogy oda ne kiáltsa a sorfalnak: „Éljen!”, s hogy meg ne lengesse a sapkáját. Ennek olyan szuggesztív hatása volt, hogy a tömeg hangosan megismételte, és az „éljen” továbbterjedt s megdördült az állomás előtt is, úgyhogy az emberek már messziről mondogatták: „Jönnek!”
A kísérő káplár egészen kétségbe volt esve, és ráordított Švejkre, hogy fogja be a pofáját. De az üdvrivalgás csak nőtt, mint a lavina. A csendőrök hátraszorították a sorfalat, szabadon tartották az utat Švejkék előtt, s a tömeg tovább ordított: „Éljen”, és lóbálta a sapkákat és a kalapokat.
Szabályszerű tüntetés volt ez. Az állomással szemben lévő szálloda ablakából néhány hölgy a zsebkendőjét lengette és „Heil”-t kiabált. Az éljenzésbe a tömeg között is belevegyült néhány „heil”, s egy lelkes illetőnek, aki felhasználta ezt az alkalmat, hogy „Nieder mit den Serben”-t kiáltson, gáncsot vetettek és mű-tolongást idézve elő, megtiporták egy kicsit.
S mint az elektromos szikra, úgy futott tovább, hogy: „Jönnek már!”
S jöttek, és Švejk a szuronyok alól barátságosan integetett a tömegnek, és az egyéves önkéntes komolyan szalutált.
Így érkeztek meg az állomásra, s amikor megindultak a kijelölt katonavonat felé, a mesterlövész-zenekar csaknem rázendített a „Gotterhaltéra”, tudniillik a karmester egészen megzavarodott a váratlan tüntetéstől. Szerencsére éppen abban a pillanatban jelent meg egy fekete kalapos úr, Lacina tábori főlelkész a 7. lovassági hadosztálytól, és kezdett rendet csinálni.
Hogy került oda Lacina páter? Nagyon egyszerű. Előtte való nap jött meg Budéjovicébe, ő, az összes tiszti étkezdék réme, a legfalánkabb és legtehetetlenebb fickó a világon, s mintegy véletlenül, részt vett a távozó ezred tisztjeinek kis búcsúbankettjén. Tíz helyett is evett, ivott, és többé-kevésbé józan állapotban bement a tisztikonyhába, hogy valami maradékot csaljon ki a szakácsoktól. Befalt néhány tál gombócot szósszal, a fogával tépte a húst a csontokról, mint egy vadmacska, végül még rumot is talált a konyhában, addig vedelt belőle, amíg böfögni nem kezdett, majd visszament a búcsúvacsorára, s itt újabb vedeléssel tüntette ki magát. Bőséges tapasztalatai voltak ezen a téren, s a 7. lovassági hadosztályban már igen sok pénzébe került a tiszteknek. Reggel az az ötlete támadt, hogy neki rendet kell csinálnia az ezred első vagonjainak elindulása körül, így aztán végigbukdácsolt az egész sorfal mentén, s a pályaudvaron úgy viselkedett, hogy a szállítást irányító tisztek bezárkóztak előle az állomásfőnöki irodába.
Aztán ismét az állomásépület előtt bukkant fel, éppen idejében, hogy kiragadja a karmesteri pálcát a mesterlövész-zenekar karmesterének kezéből, amikor ez el akarta kezdeni a „Gotterhaltét”.
— Halt — mondta Lacina tábori főlelkész —, még ne, majd ha jelt adok. Most ruht, mindjárt visszajövök. — Bement a pályaudvarra, utánaeredt Švejkéknek, és kiáltásával megállította őket: — Halt!
— Hová? — kérdezte szigorúan a tizedestől, aki teljesen tanácstalanná vált ebben az új helyzetben.
Helyette Švejk válaszolt, jámboran: — Bruckba visznek bennünket, ha az óberfeldkurát úrnak úgy tetszik, tessék velünk jönni.
— Megyek is — jelentette ki Lacina páter, s a kísérethez fordulva még hozzátette: — Ki mondja, hogy nem mehetek? Vorwarts! Marsch!
Mikor a tábori főlelkész a fogda-vagonban találta magát, lefeküdt egy padra, s a jószívű Švejk levette a köpenyét és elhelyezte Lacina páter feje alatt, miközben az egyéves önkéntes halkan odaszólt a rémült tizedesnek: — Az óberfeldkurátok ápolása kötelező.
Lacina páter kényelmesen kinyújtózva a padon hosszas előadásba fogott: — A raguleves vargányával, uraim, annál jobb, minél több benne a vargánya, de a vargányát előbb meg kell dinsztelni hagymával, és csak azután teszik bele a babérlevelet meg a hagymát…
— A hagymát már az előbb bele méltóztatott tenni — mondta az egyéves önkéntes, mit sem törődve a tizedes kétségbeesett pillantásával; ez ugyanis Lacina páterben mégiscsak a feljebbvalóját látta, bármilyen részeg volt is.
A tizedes valóban kétségbeejtő helyzetbe került.
— Igen — jegyezte meg Švejk — az óberfeldkurát úrnak tökéletesen igaza van. Minél több hagyma, annál jobb. Pakoméficében volt egy sörfőző, és ez még a sörbe is hagymát tett, mert azt mondta, hogy a hagymára szomjazik az ember. A hagyma mindenképpen nagyon hasznos dolog. Kelésekre is sülthagymát szoktak rakni…
Lacina páter közben ezt motyogta a padon, félhangosan, mintegy álmában: — Minden a fűszereken múlik, hogy milyen fűszert tesznek bele és milyen mennyiségben. Semmit se szabad túlborsozni, túlpaprikázni …
Egyre lassabban, és halkabban folytatta: — Túl-szeg-fű-szegezni, túl-citro-mozni, túl-szeg-fű-borsozni, túl-szere-csen-di-…
Nem mondta végig, elaludt, s ha néha abbahagyta a horkolást, nagyokat fütyült az orrán keresztül.
A tizedes meredten bámult rá, míg a kíséret tagjai csöndesen nevettek a padokon.
— Ez ugyan nem ébred föl egyhamar — közölte Švejk egy idő múlva — teljesen be van rúgva. — Mindegy — folytatta Švejk, mikor a tizedes aggodalmasan intett neki, hogy hallgasson — ezen úgysem lehet változtatni, be van rúgva, mint a parancsolat. Kapitányi rangban van. Hiába, az ilyen feldkurátoknak, akár alacsonyabb, akár magasabb rangúak, olyan tehetségük van az úristentől, hogy minden alkalommal leszopják magukat a sárga földig. Én a Katz feldkurát úrnál szolgáltam, és az elitta volna az orrát is a szeme közül. Amit ez itten művel, semmi ahhoz képest, amit az művelt. Elittuk együtt a monstranciát, és talán magát az atyaúristent is elittuk volna, ha kölcsönt kapunk rá valakitől!
Švejk odalépett Lacina páterhez, befordította a falnak, és szakértőén így szólt: — Ez bizony horkolni fog egészen Bruckig — aztán visszatért a helyére; a szerencsétlen tizedes, aki egy pillanatra se vette le róla kétségbeesett tekintetét, most megjegyezte: — Talán el kéne menjek jelenteni.
— Eszébe ne jusson — mondta az egyéves önkéntes — maga most eskortenkomandant [őrkíséret-parancsnok – f.m.]. Magának nem szabad eltávolodnia tőlünk. És az előírások szerint a kísérő legénységből se szabad senkit kiküldenie, hogy jelentse az ügyet, amíg nem lesz helyettese. Bizony, ez egy kemény dió. Vagy mondjuk a levegőbe lőni, hogy jöjjön ide valaki, az se megy. Itt nem megy semmi se. Másrészt viszont elő van írva, hogy a letartóztatottakon és kísérőiken kívül semmilyen idegen személy nem tartózkodhatik a fogda-vagonban. Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet. Ha meg arra gondolna például, hogy eltünteti a kihágása nyomait és a főfeldkurátot feltűnés nélkül kidobja a mozgó vonatból, hát az se megy, mert itt tanúk vannak, akik látták, hogy beengedte a vagonba, noha nem idevaló. Ez már biztos lefokozás, káplár úr.
A tizedes riadtan azt felelte, hogy ő nem engedte be a tábori főpapot a vagonba, mert az magától jött, és hogy mégiscsak a feljebbvalója.
— Itt csak maga a feljebbvaló — mondta nyomatékosan az egyéves önkéntes, és Švejk kiegészítette a szavait: — Még ha a császár őfelsége akarna is beszállni ide hozzánk, őt se szabadna beengedni a káplár úrnak. Olyan ez, mint az őrségen, amikor egy regrutához odamegy az ellenőrző tiszt, és megkéri, hogy hozzon neki cigarettát, ő pedig még meg is kérdezi, hogy milyet. Az ilyen dolgokért festung [várfogság – f.m.] jár!
A tizedes minderre csak annyit tudott félénken felhozni, hogy legelőször Svejk hívta meg az óberfeldkurátot a vagonba.
— Én azt megengedhetem magamnak, káplár úr — felelte Švejk —, mert én hülye vagyok, de magától senki se várt volna ilyesmit.
— Már régóta van tényleges szolgálatban? — kérdezte a tizedestől az egyéves önkéntes, csak úgy mellékesen.
— Harmadik éve. Most kell hogy előlépjek cugszfürernek.
— Hát arra már keresztet vethet — mondta cinikusan az egyéves önkéntes — ennek, mint mondtam, lefokozás-szaga van.
— Az teljesen mindegy — jegyezte meg Švejk — hogy az ember mint sarzsi vagy mint egyszerű katona esik el; habár igaz, hogy a lefokozottakat állítólag az első sorokba dugják.
A tábori főlelkész megmozdult.
— Hortyog — közölte Švejk, miután meggyőződött róla, hogy a tábori főlelkész körül minden a legnagyobb rendben van —, most biztos valami zabálásról álmodik. Csak attól félek, hogy még idecsinál nekünk. Az én Katz feldkurátom, amikor berúgott, észre se vette álmában. Egyszer úgy volt, hogy…
És Švejk nagy előadásba kezdett Ottó Katz tábori lelkésszel kapcsolatos élményeiről, oly részletesen és érdekfeszítően, hogy észre se vették, amikor a vonat elindult.
Švejk elbeszélését csak a hátsó vagonok bömbölése szakította félbe. A 12. század, amelyben csupa krumlovi és Kasperské Hory-i németek voltak, ezt harsogta:

Wann ich kumm, wann ich kumm,
wann ich wieda, wieda kumm.
[Ha megjövök, ha megjövök, hogyha vissza-visszajövök. – f.m.]

S egy másik vagonból valami kétségbeesett ember így üvöltözött a távolodó Budéjovice felé:

Und du, mein Schatz,
bleibst hier,
holarjó, holarjó, holó!
[És te, kincsem, itt maradsz, holarjó, holarjó, holó! – f.m.]

Olyan szörnyen jódlizott és visított, hogy a bajtársai kénytelenek voltak elrángatni a marhavagon nyitott ajtajából.
— Igazán csodálom — mondta az egyéves önkéntes —, hogy még nem jött be hozzánk az inspekció. Az előírás szerint magának azt kellett volna csinálnia, hogy mindjárt az állomáson bejelent minket a vonatparancsnoknál, és nem foglalkozik valami részeg tábori főlelkésszel.
A szerencsétlen tizedes makacsul hallgatott, és önfejűén bámulta a visszafelé futó távírópóznákat.
— Ha meggondolom, hogy senkinél se vagyunk bejelentve — folytatta epésen az önkéntes — és hogy a vonatparancsnok a legelső állomáson biztos bedugja hozzánk az orrát, hát felágaskodik bennem a katonai vér. Hiszen mi olyanok vagyunk, mint a…
— Cigányok — egészítette ki Švejk — vagy a csavargók. Nekem ez úgy jön elő, mintha félnénk az isten világától és sehol se mernénk jelentkezni, hogy le ne csukjanak.
— Azonkívül — mondta az egyéves önkéntes — az 1879. november 21-i rendelet alapján a katonai letartóztatottaknak vonaton való szállításánál betartandók a következő előírások: Először: A fogda-vagont ráccsal kell ellátni. Ez világos, mint a nap, és itt pontosan be is tartották az előírást. Tökéletes rácsok mögött tartózkodunk. Ez tehát rendben volna. Másodszor: az 1879. november 21-i cs. kir. rendelet kiegészítése szerint minden fogda-vagonban klozettnak kell lenni. Ha nincs klozett, a vagont el kell látni egy fedett edénnyel a letartóztatottak és a kísérő őrszemélyzet kis és nagy testi szükségleteinek kielégítése céljából. Úgyhogy itt minálunk tulajdonképpen nem is lehet fogda-vagonról beszélni, mert ahhoz itt egy klozettnak kéne lenni. Egyszerűen csak egy külön-kupéban tartózkodunk, amely el van szigetelve az egész világtól. És olyan edény sincsen…
— Kicsinálhatnak az ablakon — vágott közbe végtelenül kétségbeesetten a tizedes.
— Ne felejtse — mondta Švejk — hogy semmilyen letartóztatottnak nem szabad az ablakhoz menni.
— Azután harmadszor — folytatta az egyéves önkéntes — gondoskodni kell ivóvizes edényről. Maga erről se gondoskodott. Apropó! Tudja, hogy melyik állomáson fognak menázsit osztani? Nem tudja? Tudtam, hogy nem informálódott…
— Látja, káplár úr — jegyezte meg Svejk — egyáltalán nem tréfadolog a letartóztatottak szállítása. Mirólunk gondoskodni kell. Mi nem vagyunk olyan közönséges katonák, akiknek saját maguknak kell magukkal törődni. Minekünk mindent az orrunk alá kell hozni, mert erre rendeletek és paragrafusok vannak, amiket mindenkinek be kell tartani, mert különben nem lenne semmilyen rend. „A lecsukott ember olyan, mint a pólyásgyerek — mondta egy csavargó ismerősöm —, azt gondozni kell, hogy ne hűljön meg, ne izgassa fel magát, és legyen megelégedve a sorsával szegényke, és lássa, hogy őt nem bántja senki.”
— Egyébként — mondta Švejk egy idő múlva, barátságos pillantást vetve a tizedesre — tizenegy órakor majd legyen szíves szólni nekem.
A tizedes kérdően bámult rá.
– Biztosan azt akarja kérdezni, káplár úr, hogy mért kell szóljon nekem tizenegy órakor. Én tizenegy órától kezdve a marhavagonba tartozok, káplár úr – mondta Švejk nyomatékosan, és ünnepélyes hangon folytatta: – A regimentsraporton engem három napra ítéltek. Tizenegy órakor ki kell hogy engedjenek. Tizenegy órától fogva nincs itt semmi keresnivalóm. Egy katona se szabad, hogy tovább legyen lecsukva, mint ahogy jár neki, mert a katonaságnál fenn kell tartani a fegyelmet és a rendet, káplár úr.
A szerencsétlen tizedes sokáig nem bírt magához térni e döfés után, végül azt az ellenvetést hozta fel, hogy nem kapott semmilyen papírokat.
– Kedves káplár uram – mondta az egyéves önkéntes – a papírok nem mennek maguktól az eskortkomandanthoz. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor az eskortkomandantnak kell elmennie a papírokért. Maga most egyszerre csak egy új helyzetbe került. Kétségtelen, hogy senkit se szabad visszatartania, aki elérkezett a jogos szabaduláshoz. Másrészt viszont az érvényes előírások szerint senkinek se szabad elhagynia a fogda-vagont. Igazán nem tudom, hogy hogy fog kimászni ebből a kutyaszorítóból. Egyre rosszabb lesz a helyzet. Most féltizenegy van.
Az egyéves önkéntes eltette a zsebóráját: – Nagyon kíváncsi vagyok, káplár úr, hogy mit fog csinálni egy félóra múlva.
– Egy félóra múlva a marhavagonba tartozok – ismételte meg Švejk álmodozva, mire a teljesen megzavarodott és letört tizedes odafordult hozzá:
– Ha magának nem sürgős, azt hiszem, hogy itt sokkal kényelmesebb, mint a marhavagonban. Azt hiszem…
Megakadt, mert a tábori főlelkész felkiáltott álmában: – Több szószt!
– Aludj csak, aludj – mondta jóságosan Švejk, megigazítva a főlelkész feje alatt a köpeny csücskét, amely kicsúszott alóla –, csak álmodj szépen tovább valami nagy zabálásról.
S az egyéves önkéntes dalolni kezdett:

Tente, kisgyerek, hunyd le két szemed,
veled alszik a jó isten,
angyal ringat a bölcsőben, tente, kisgyerek.

A kétségbeesett tizedes már semmire se reagált. Bárgyún bámulta a tájat, és szabadjára engedte a fogda-vagonban a legteljesebb dezorganizációt.
A válaszfalon túl „seggrepacsit” játszottak a kísérő katonák, s a fenekekre csattanós és becsületes ütések hullottak. Ha valaki arra nézett, éppen egy baka-ülep nézett rá vissza kihívón. A tizedes felsóhajtott, s megint az ablakhoz fordult.
Az egyéves önkéntes gondolkozott egy ideig valamin, majd megkérdezte a lesújtott tizedestől: – Nem ismeri véletlenül az „Állatok világa” című folyóiratot?
– A mi falunkban a kocsmárosnak járt ez a folyóirat – felelte a tizedes, szemmellátható örömmel, hogy a szó másra terelődik…

Réz Ádám fordítása

[Forrás: Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1955 * részletek]