Amikor híre ment, hogy a galileai Kánában azon a bizonyos esküvőn Jézus borrá változtatta a vizet, sokan elgondolkoztak a történteken, és hinni kezdtek benne. Hinni kezdték, hogy akit eddig az ács fiának ismertek, aki totyogós gyermekkora óta köztük élt, jóval több, mint az apja szakmáját folytató ács legény. Próféta ő a legnagyobbak közül, aki csodákra képes, aki által Isten üzen a népnek, aki gyógyít, tanít, hirdeti Isten igazságát, s akár még ítél is, ha kell.
Nem úgy az írástudók és a főpapok. Ők magyarázták és hirdették a törvényt a népnek, ítélkeztek a bűnösök fölött, ők voltak a mindentudók. És akkor jön egy galileai ács legény, vagy kicsoda, az Isten fiának nevezi magát, és föl akarja borítani ezt a szépen kialakított rendet. Prófétának nevezi a csőcselék, lesik minden szavát… De nemcsak ők, ez a János is, aki kivonult a pusztába prédikálni, aki a szájára merte venni Heródes Antipászt, a negyedes királyt, mert feleségül vette a fivére nejét. Meg is lakolt érte a próféta. Nagyra nyílt szája miatt a fejét vesztette el. Még ez a János is Jézus, a megváltó eljöveteléről beszélt.
No de hát annyi próféta járt már ezen a földön, és a többségükről kiderült, hogy hamis próféták voltak. A bizonyításnál elakadt a szavuk. Némi segítséggel előbb-utóbb feladja valahány. No meg ha kell, itt vannak a rómaiak… Hadd prédikáljon, hadd gyógyítson, hadd bizonyítgassa a prófétaságát József fia. Minél többet tesz, annál előbb követ majd el végzetes hibát, és akkor már nincs többé visszaút.
Amikor újra a galileai Kánába ment, megkereste őt egy kaper -naumi királyi tisztviselő, aki már hallott Jézus csodatételeiről, és hitt benne. Hitt, mert bár leszólták őt a hivatali társai, megbízható emberei hozták a hírt, akik nem hazudnak.
– Hallgass meg, uram! – mondta Jézusnak. – A fiam nagyon beteg, tán már nem is él. Az orvosok, meg a füves asszonyok tehetetlenek. Egyedül te tudod meggyógyítani. Kérlek, jöjj velem, ha még nem késő!
Jézus ránézett a szenvedő apára. A szemében látta az őszinte aggodalmat, és azt is, hogy ez az ember hisz benne. A vállára tette a kezét, és azt mondta:
– Menj haza nyugodtan, a te fiad él.
A férfi bólintott, és elindult hazafelé. Alig járt félúton, amikor szembejöttek vele a szolgái, és vidáman köszöntötték.
– Azt mondjátok, él-e a fiam!
– Uram, nyugodj meg, a te fiad él! – mondta az egyik.
– Nemcsak hogy él, a láza is elmúlt – így a másik.
– És mondjátok, mikor múlt el a láza?
– Tegnap délután, úgy egy óra körül.
– Áldassék az Úr neve! – borult le a boldog apa. – Épp akkor mondta nekem Jézus, hogy „a te fiad él”. Áldott legyen az Isten fia, és áldja őt az egész házam népe!
Szombaton Jeruzsálembe ment föl Jézus néhány tanítványával a zsidók ünnepére. A Juh-kapunál mentek be a városba. Ott, ahol egy vizes medence van öt oszlopcsarnokkal körülvéve. Mindössze száz méter hosszú, és hatvan méter széles ez a kis tavacska. Bethesdának hívják, s messze földre eljutott a híre. No, nem a nagy- sága, hanem az angyal miatt. Azt beszélték ugyanis a népek, hogy erre a kis tóra, melyet az esővíz táplált, no meg a közepén olykor feltörő forrás, időnként leszáll az Úr angyala. Leszáll, és felkavarja a vizet. Aki ezután elsőként lép be a tóba, azonnal meggyógyul, bármi legyen is a betegsége.
Elámultak a tanítványok, mert lépni is alig tudtak az oszlopcsarnokokban, annyi volt ott a gyógyulni vágyó beteg. Sánták, vakok, bénák, sorvadásosok, meg ki tudja még hányféle bajtól szenvedők, ültek, álltak, vagy éppen feküdtek sorban, várva az angyalt és a szabadulást. Az egyik oszlop tövében egy béna feküdt szinte mozdulatlanul. Jézus hozzálépett, és megkérdezte:
– Mióta fekszel itt?
– Ó, már harmincnyolc éve, s ki tudja még meddig. Reggel kihoznak, este meg vissza. Így telik minden napom, így telik az életem.
– Akarsz-e meggyógyulni? – lépett közelebb hozzá.
– Már hogyne akarnék, uram, de nézd, nincs emberem, aki a tóba beemelne, amint a medencében fölkavarodik a víz. Mire én odavonszolom béna tagjaimat, mindig más lép be előttem. Más? Többen is, sokszor, szinte mindannyian. Nincs már remény.
– Kelj föl, vedd az ágyadat, és járj! – mondta az Úr, és a béna fölállt.
Az oszlopcsarnokban többen is látták mi történt, és körülállták a meggyógyított beteget. Az egyik sejtette, ki a gyógyító, s így szólt az emberhez:
– Szombat van, hékás, a törvényeink szerint nem szabad fölvenned az ágyadat!
– Aki meggyógyított engem, azt mondta, vedd az ágyadat, és járj! Én hiszek benne, és azt teszem.
– Ki az az ember, aki ilyet mert mondani neked? Mutasd meg őt!
Az ember szétnézett, de nem találta Jézust a közben köré gyűlt tömegben. Csak annyit mondott, nem tudom. Aztán a templomba ment, hogy hálát adjon a szabadulásért, és ott találta meg Őt.
– Íme, meggyógyultál – mondta neki. – Többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjen veled!
Az ember pedig visszament a Bethesdába, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt, aki meggyógyította őt.
– Szombaton tette – mondták a zsidók vezetői – pedig a törvény tiltja a szombati munkálkodást. Ráadásul még volt képe Atyjának nevezni Istent. Halál reá!

*

A szakorvosi rendelő folyosóján sokan várakoztak vizsgálatra várva. A kopott műanyagtámlás székeken ülve gondolataikba, vagy éppen félelmeikbe roskadva ültek az idősebbek, a fiatalabbak meg a falnak támaszkodva, némelyek faltól-falig sétálgatva vártak a sorukra. Mindenki kezében ott volt a sorszám. A rendelő ajtaja fölé szerelt elektromos kijelzőt figyelték, amelyiken időnként felvillant egy búgó hanggal kísért szám. Valaki bemehetett.
Az öreg Tolnai gumisvégű görbebotjával végigkopogott a pepita kockás folyosón egészen a regisztrációs ablakig. Egy fehér köpenyes, megfáradt arcú, középkorú nő ült a tolóablak mögött, s szenvtelen, kopott hangon mondta a megszokott szöveget:
– Személyi igazolvány, tb-kártya, melyik osztályra tetszik?
– Az urológiára kérném, a Bata főorvos úrhoz.
– Kért időpontot, vagy csak úgy jött?
– Tíz órára mondták, de még másfél hónappal ezelőtt. A Marika nővér…
– Tudom, rendben van, de hát tetszik tudni, hogy sok a beteg, orvos meg alig. Sürgős esetben az ügyeletre tessék menni!
– Gyógyszerért jöttem. Azt mondta a főorvos úr, az segít. Csak hát ez a hosszú várakozás…
– Itt mindig sokan vannak, de majd csak átadja valaki az ülőhelyet.
– Azt ígérte a főorvos úr, hogy majd külön szólít úgy tíz óra körül.
Megkapta az öreg a sorszámot, betette az ambuláns lap mellé a nejlontokba, és odaállt a sor végére. Kis idő múlva nyílt az ajtó, s karján a kabátjával kilépett rajta egy beteg. Villant az ajtó fölötti sorszám kijelző, felbúgott a géphang. Míg a többiek a sorszámukat nézegették, a sor közepéről előugrott egy fiatal nő, és az ajtóhoz rohant. Már fogta az ajtó nyitógombját, húzta volna kifelé, de egy negyvennégyes férfi bakancs megállította az ajtót.
– Biztos, hogy magáé a tizenhatos szám? – kérdezte fentről a hústorony.
– Mi köze hozzá?! – sipította a nő, s védelmet remélve nézett körül.
– Mert hogy az van ott fönt kiírva, meg az én kezemben is itt ez a szám.
– Útonálló garázda! Ezekből lesznek az anyagyilkosok! – hadarta a nő egy szuszra, s tovább szorította az ajtónyitó gombot. Hát nincs itt egy férfi, aki móresre tanítaná ezt a melákot?
– Hányas a száma, hölgyem? – állt föl egy ősz hajú férfi.
– Jaj de kíváncsi! Tessék, csak nézze! Most boldog? Huszonhatos vagyok, de én nem tudok várni! Ott állnak a hivatalban az ügyfeleim. A főnök meg üvölt, mint a sakál. Tán ki is rúg, mire visszamegyek. Az is egy olyan vadállat…
Nyílt az ajtó, kilépett rajta a nővér, az arcán döbbenet.
­– Na de kérem, mi ez a ricsaj? Így nem tud dolgozni a főorvos úr!
– Nem tud dolgozni? Nehogy már sajnáljuk? – hadarta tovább a nő. – Direkt néztem az órát, majd’ húsz percig volt bent nála az előző beteg. Talán még meg is kávéztatta szegényt?
– Nem az én dolgom, hogy megvédjem a főorvos urat – mondta a nővér – de az előző beteg nagy műtét előtt áll. A vizsgálat után ezt kellett megbeszélni vele. No meg az a sok beutaló, lelet, ami a műtéthez kell…
– Látja, ez a maguk baja, a bürokrácia, meg az a sok papír. Ezért mennek külföldre a fiatalok.
És ekkor az ajtónyílásban megjelent a doktor galambősz feje.
– Hagyja csak nővér, nem kell engem megvédeni. Negyven éve állom a betegeim ostromát. Akié a sorszám, az jöjjön be, és senki ne zavarja a rendelést! Van-e itt olyan, aki előjegyzésre kapott időpontot?
– Én jöttem tízre – állt föl az öreg Tolnai, és óvatosan lépve odabotozott.
– Hát akkor jöjjön a tizenhatos számú, utána meg maga bátyám. Én leszek lassacskán a rendfenntartó, a portás meg rendel, és operál is ha kell. Fejtetőre áll már az egész világ…
A beteg bement, az ajtó becsukódott. Az öreg Tolnai visszaült volna a székre, de már nem volt üres. Egy fiatal férfi ült rajta, s konok pimaszsággal az arcán tűrte a rámeredő pillantásokat. Senki se szólt, csak a huszonhatos számú nő folytatta a replikát.
– Hát persze, mert annyi a protekciós, meg a borítékos beteg, hogy Dunát lehet rekeszteni velük. Ide már akár el se jöjjön az ember. Bezzeg az adót, meg a tébé-járulékot tudják emelni. Az isten pénze se lenne nekik elég. Akinek nem tetszik, menjen magán kórházba. Ott bezzeg a fenekét is kinyalják a pénzes betegnek. A barátnőm ismerőse ott nővér. Mi az hogy sorszám, meg előjegyzés? Ha kell, még a lakására is kimennek megkérdezni, hogy aludt az éjjel. No persze nem ingyen, ezeknek a pénz az istenük…
– Abbahagyná ezt az óhéber dumát, asszonyom? – mordult rá egy férfi. – A rendelést zavarja, bennünket meg nem érdekel. Mi is ebben a városban élünk, bárki elmondhatná a saját panaszát.
– Bunkó! – vetette föl a fejét a nő, és tüntetően hátrább vonult.
– Mit szól ehhez a pankrációhoz? – kérdezte az orvos Tolnaitól, miután befejezte a vizsgálatot. – Higgye el, én is szívesebben ülnék egy csendes tóparton, és lesném a kapásjelzőt a pecaboton. Tudja, hogy ez alatt a több mint negyven év alatt hány gennyes prosztatát, meg begyulladt húgyhólyagot láttam? Meg azok a hosszú hétvégi ügyeletek…
– Bethesda – mondta az öreg öltözködés közben. – Tudja, doktor úr, nincs emberem…
– Na látja, az segítene rajtunk. Egy minden betegséget meggyógyító tó.
– Előfordul, hogy magában az se elég – bólintott rá az öreg. – Jézus is kell hozzá, aki megsegít.
– Írjam a régi gyógyszert tovább, doktor úr? – kottyant közbe a nővér.
– Azt adjuk újra, és hat hét múlva kontroll. Marika, nézzen egy időpontot a Tolnai úrnak, hogy ne kelljen itt órákat várakoznia.
– Péntek délután jó lesz? Estefelé talán már kevesebb lesz a beteg – mondta a nővér a naptárt forgatva.
– Jó, persze, hogy jó lesz. Öregember ne válogasson…
– Akkor a péntek, írja rá az ambuláns lapra, Marika kedves. Tolnai úr meg írja alá! Anélkül nem teljes az adminisztráció.
– Az én dolgom felől bármelyik időpont megfelelő, csak a busz elhozzon, és megmozduljon végre a Bethesda vize. – Vette a botját és elindult kifelé.
– Vagy ha a víz nem, hát a gyógyító, csak arra vigyázzon, azon a napon nehogy véletlenül szombat legyen – mondta a doktor, és ajtóig kísérte a betegét.