A cím maga máris remekmű. Ha csak ezt írta volna is, százas, hogy felfigyelek rá. De megszületett a vers is. Minden szavát mérlegelem, majd elfogadom. És most már tudom, hogy mindenki ártatlan, de senki sem vétlen. Ha ez itt, ma valakinek mond valamit… (Cseke  Gábor)

Villámok szeretője

Ördög röhög és Isten sír belőle,
Pap és csibész a villámok szeretője.
Mindig beszél: “Mondd, testvérem, nem alszol?”
S legszebb álmában kenyérhéjat majszol.
Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.
Hordókra áll és templomokba tér be,
De vasgerincü és még nincsen térde.
Ha szép idő van, a földeken fekszik,
Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.
De fergetegben hegyormokon állva
Villámszivét az éjszakába vágja.
S mig ember, barom, fa szeliddé retten,
Boldogan sír a megtárult egekben.
1924. jan. 28.
Ha van olyan, hogy izzó rezignáció, ennek a versnek talán ez a hangszíne. Mint amikor vissza kell pillantani, de amit nézni kéne, az testközelben simul a jelenhez. A kerek, feszes, néhol szenvtelennek ható tömör versmondatok mögött sajgó felismerések ösvényei futnak szerteszét, a robbanó fájdalommal mégis elbír az önuralom itt. És nem akármilyen ez: széppé oldja a traumát, élhetővé a kínzót, benső gazdagsággá a szenvedést. Gyermeki keresetlenséggel mondva ki a végszót: a szeretet akkor maradandó, ha célja van és választ kap az időben. (Szonda  Szabolcs)

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. máj.

(Jövő pénteken folytatjuk)

1. Keszthelyi György:
   2014. június 27. 12:25

   Mindkét vers, mint a kín békéje, mint a mélyről feltörő, könyörgő vallomás, a rideg és őszinte nyelven beszélő érzelem, áttör vason, kövön, az emberi test, lélek minden régióján.
   A „Gyermekké tettél” végigkísérte gyerekkoromat, azóta is őrzöm magamban.