Önéletrajzi dokumentumregény

Leszerelés után kívánságom szerint kiállítottak számomra egy ingyen körútra jogosított menetlevelet. Ezt felhasználva látogattam el a román fővárosba. Még egyszer utoljára megsimogattam szememmel a Bukaresti Állami Cirkusz épületét, sétáltam egyet a Calea Victoriei sugárúton, megnéztem az Atheneumot, a Casa Scânteii sajtópalotát, elüldögéltem egy kicsit a Cişmigiu-parkban, majd fájó szívvel, de némileg megnyugodva utaztam tovább. Életemnek ez a szakasza lezárult, nincs mit keresnem többé Kis Párizsban. 

A Bukaresti Állami Cirkusz

Petrozsényben a megszokott füst és korom fogadott. De kár ezért a városért, mert amilyen szép a tájéka, akár európai hírű turistaközpont is lehetne! Amikor benyitottam a szobánkba, idegen arcok meredtek rám. Akkor derült ki, hogy anyám visszahurcolkodott a nagyházba.
– Anyád betegségére való tekintettel úgy döntöttem, hogy ismét összeköltözünk – magyarázta később najma. – Így jobban szem előtt van. Megtehettem volna ugyan már előbb is, ha nem ragaszkodik annyira az udvari lakrészhez. Így van, Margitkám?
Édesanyám bólintott.
– Ezután, gondoltam, átadom a szobát Albinak.
– De nem adtad. Pedig de hányszor könyörögtem, hogy passzold át nekem. Inkább kiadtad albérletbe, merthogy az többet hoz a konyhára – jegyezte meg a bátyám keserűen.
Még szép, hogy nem adta! – adtam igazat gondolatban najmának. Ahogy Albit ismertem, sorra-rendre eladott volna mindent a lakásból. Pótom áron, szinte ingyen, vagy néhány kávéért és cigarettáért cserében. Nem tudom, ez is a betegségéhez tartozott-e, de tényleg ez volt a szokása.
– Ej, ne beszélj szamárságot! Kizárólag azért gondoltam meg magamat, hogy… izé… Szóval, hogy téged is szem előtt tartsalak.
– Engem is? De hát én nem vagyok beteg, a mennykőbe! – tiltakozott Albi mérgesen. – Legalább is te mindig ezt szoktad mondani.
– Nem hát, és most is ezt mondom. Te nem beteg vagy, csak egy finom, érzékeny idegzetű fiatalember, akire éppen ezért szintén nagyon kell vigyázni – simogatta meg Albit nagyanyám.
Hirtelen elkezdtem figyelni. Itt valami történt, mióta kirepültem a fészekből – futott át a tekintetem najmán. Hány éves is lehet: 83, 84? Kissé összement az öregasszony, megráncosodott, megkeseredett, és már távolról sem olyan agresszív, mint valaha. Édesanyám dettó, bár ő azelőtt sem volt agresszív – mértem össze kettőjüket.

A következő napokban meglátogattam néhány barátot. Első utam Ghiţăhoz vezetett.
– Nincs itthon, épp egy barátjának festi a lakását – sajnálkozott Punti, a legfiatalabb huguci.
– Hogyhogy festő? Hát nem cipész a barátom?
– Cipész is, de közben szobafestőnek is kitanult. Gyere vissza este, de okvetlenül ám, mert nemsokára falura költözik. Ugyanis odanősült, úgy bizony.
Flórián. Belőle meg bányamérnök lett. (Vagy csak utolsó éves hallgató?) Ez sem semmi, ha megnézzük, milyen mélyről küzdötte fel magát. És ez nem frázis, miután ő valóban több száz méter mélyen a föld alatt lapátolta a szenet nap mint nap a csillékbe. Hogy eredetileg mire vágyott, nem tudom, de az biztos, hogy édesanyja leghőbb álma teljesült.
Makkai János, a tiszteletes úr legidősebb fia sem festő, hanem bányászmérnök lett. Nem vették fel a kolozsvári képzőművészeti egyetemre. Bandi bácsi szerint még jó is, hogy így történt, mert hiányzik Jánosból az akarat, kitartás és nem utolsó sorban az elhivatottság érzése.
Sârbu Romulus Iosif, Luci kisöccse. Bányászmérnök, később tanár a petrozsényi egyetemen. Vele kapcsolatban az az érdekes, hogy amikor évtizedek múltán, még a 2000. évek elején fel szerettem volna venni vele a kapcsolatot, az olyan kérdésekre, mint: hogy van Luci, él-e még az anyja, jelenleg hol lakik, miként alakult a többi testvérei, Lia, Béluka sorsa stb., ő különböző, főleg természeti fotókkal kezdett bombázni. Gyönyörű fotók, tényleg nagyon tetszenek, de én mégis inkább a kérdéseimre szeretnék választ kapni, barátom – pötyögtettem be üzeneteimet a számítógépemen, melyekre újabb, komment nélküli képek kavalkádjával reagált. Érti ezt valaki, mert én nem, és azóta is azon rágódom, nem hiányzott-e a professzor úrnak véletlenül egy kereke.
Kirchmeier, egykori osztálytársam pedig, aki minden osztálytársát édesemnek, bogaramnak és rubintos virágomnak szólított öngyilkos lett nem bírván elviselni, hogy őt meg a petro­zsényi főiskoláról zárták ki.
Vajon Szuhánek úr edz-e még? Ennek is utánajártam. Nem is bántam meg, mert amint az öreg felfedte, ki vagyok, mindenki hozzám szaladt a tornateremben, és régi ismerősként üdvözölt. Hogy a túróba, amikor én egyiküket sem ismerem! Aztán kiderült, miszerint az edzőm rendszeresen mesélt rólam a fiúknak. Az hogy mesélt, már megszoktam, miután tudtam róla, milyen nagy mesélő. Sok történetet hallottam tőle lányokról, szerelemről és egy bizonyos Tőkés nevű tornászról. Ő volt a legkedvesebb tanítványa. A Tőkés így csinálta, a Tőkés úgy csinálta, láttad volna ezt a Tőkéstől! Most változott a lemez: Pali így csinálta, Pali úgy csinálta, láttad volna ezt Palitól! – hallották a fiúk edzésről edzésre, és most itt van, kezet foghatnak a bajnokkal. Beismerem, kellemes érzés volt élő legendává válni a fekete gyémántok völgyében.
Nagyjából effélékről értesültem egykori barátaimmal kapcsolatban. Erre szokta mondani a nagyapám: omnia fluont, omnia mutantur, azaz minden folyik, minden változik.
Két hónap múlva búcsúztam, és siettem vissza Váradra új munkahelyet keresni.

(Folytatjuk)