Ravát kényszerből hagytam el. Budapest várta befogadásom. Párizs (?) egészen más, művészete hívott új világba. Vásárhely haza várt. Hazavártak a korom sötétek, a csillogó fehérek. Hazavártak a dohos lépcsők, a fölcímkézett képek.

Fáradtan érkeztem a révbe, hajnalcsillag ragyogott az égen. Valaki játszott odafönt, cukros mákot szórt az útra. Örömmámorban lestem a cukros-mákos lábnyomokat, kövek közé húztak. Képtelen voltam megérteni a kövek közti fölmorzsolódást.

A lelkiismeret sorompójánál csodára várok. Hosszú a várakozás, kiürül az „Éden”. A szépségkimondás félbe szakad.

Füstöl a kötél. Serceg a láng. Élő élet játszadozik velem. Lobban az ősz, szunnyad a bárka, bár merre járok, titokba ütközöm. Dante poklát végig járom. Bűn lenne hibát elkövetnem. Viháncoló csodák cinkosa nem leszek. A megfeneklett ürességben birkózom az ócska kacatokkal. Poézissal tekintek a rózsaszínű tájra, jelképek zsugorodnak mély árokban. Mit kezdhetnék a művelt világ hulladékával? Kukába dobom. Csillagnyüzsgő halandzsában esküt teszek a művészet lábainál, tovább sétálok üres bőrönddel. Öniróniámat sutba dobom. Találkozom a természet tőmondataival, segítségükkel többletet viszek munkáimba. Új tartalommal töltöm fel. A művészet lélektükör, plusztöbblet a természettel szemben, híd ember és természet között.

Várakozásban telnek napjaim. Kávét iszom. A gödör szélén vigyorgó cselédek süvegelik koronátlan fejüket. Lábam gyökeret ver. Marokra fognak, hátba vágnak. Csúszó-mászó férgek ágálnak a „munka” közelében.

Csökken a gondolat. Felhőbe szívódik a párhuzamos végtelen. Pátosz nélkül keverem kártyáim: vonal, szín. Formálják élményem. Füstös kocsmába ruccanok. Szobororoszlánok fogadnak, ritka vendégek csábítgatnak maga módja szerint. Sulykolok haraggal. Felszáll a füst, röpködnek a verebek.

A betűk közé vonulok. Csak írom, pötyögtetem, jó kedvből, lassan, Folyjon rajtam az érzés, mint édes méz. Egy része rám tapad, a többi lecsorog.

Gyakran esem hibába, valami belső erő kényszerít az ellenkezőjére. A körülmények hatására tévelygek, Az örömpillanatok elbódítanak, enyém lesz a világ. Az örömmámor nem szab határt. A lehetetlenség versenyfutása. Relatív minden. Az örömmámornak is van visszaütője. A hű védelmező kipöccintheti az örömmámor visszaütőjét.

Bárhová fordulok, titokba ütközöm. A poézis ereje kitartásra buzdít. Az idő szava mindent megold. Létemnek sóhajtása az ácsolt fakereszt, naponta mozdítom, naponta cipelem. Bolyongok vele göröngyös labirintusban. Hernyótalpak alá préselődik a titokkereső gondolatom.

Forrás: Vár-Lak