Magyarok a besszarábiai fronton

Cernovic, 1916 január.

Cernovicnak egészen békés képe van, ámbár hogy éjjel behallatszik a közeli ágyúdörgés, amely megzavarja azokat, akik odabent, az ablakok mögött a békéről álmodnak virágos, szelíd álmokat. Milyen különös, milyen érthetetlen és rejtelmes dolog is az, hogy amíg itt bent a város házaiban, utcáiban rendes, normális emberi élet folyik, amíg elfüggönyözött szobákban anyák altatgatják gyermekeiket, addig a város alatti véres mezőkön beleágyúznak egymásba az emberek, a „pergőtűz” című raffinait borzalommal árasztják el egymás szegény, kálváriás életét, éjszakai „rajtaütések” vannak, szuronnyal és kézibombával rontanak egymásnak gyilkolják, pusztítják, égetik egymást, ahogy a káromkodásban hallottuk csak idáig: kitapossák egymásnak a belét . . .
A cernovici kávéház márványasztalán, amíg papírra vetem ezeket a sorokat, reszket a föld és reszket az ég a dühöngő orosz ágyúktól és körülöttem, ahová nézek, mindenütt azok akatonák ülnek, akikre tegnap még céloztak az orosz tűzokádók és akikre holnap — és ki tudja még meddig — újra célozni fognak. Itt bent a városban békés élet; minden más érzésen fölül egyetlen végtelen érzés melegíti át a tűzvonalon kívül álló ember egész remegő valóját: a forró hála érzése. Forró és mélységes hálával telik meg a szívünk, amíg aggódó és csodálkozó tekintetünk odatapad azokra, akik — ezernyi szenvedés, rengeteg gyötrődés, tömérdek kínhalál árán — megcsinálják Cernovic alatt azt, hogy Cernovicban békében, rendesen tovább folyik az élet. Itt, a városban az öregek, az asszonyok és a gyerekek nyugodtan lefeküdhetnek az ágyba, mert ők tűzben, vészben, ott állnak, meghalnak, de vigyáznak, őrt állnak már majdnem két év óta.
*
Egész Cernovic legendákkal van tele arról, hogy miket csinálnak a magyar katonák odakint az árkokban. Az oroszok rettentő támadásai főkép a magyar honvédezredek csodálatos ellentállásán törtek meg idáig és fognak megtörni ezután is. Cernovicban nyugodtak az emberek. Különösen a negyvenedik honvéddivíziónak jutott igen nagy szerep az orosz támadások visszaverésében. A budapesti honvédhadosztály, a legveszélyesebb frontokon verte vissza a legvéresebb és legborzasztóbb orosz támadásokat. A 29-es honvédeket a hadsereg- ben „kulistyei hősök” néven ismerik. A budapestieknek ez a vitéz és sokat vérzett honvédezrede ugyanis annak idején Szerbiában, a Kulistye nevű magaslat megvívásával alapította meg hírnevét. A 29. honvédezred végigcsinálta az egész szerb hadjáratot 1914-ben és a nevezetes kárpáti csatákban Uzsoknál küzdött és vérzett. Most itt, a besszarábiai front legexponáltabb pontjain harcolnak a 29-es honvédek és a borzalmak-borzalmát elszenvedve, sohasem látott szívóssággal teljesitik nehéz kötelességüket. Az igazságnak tartozunk annak a megállapításával, hogy a hős 29-es honvédek között igen sok budapesti szervezett munkás van.
*
Hátborzongató részletekben bővelkedők a mostani besszarábiai harcok. Az oroszok a legborzasztóbb tüzérségi tüzet zúdítják a mi állásainkra. Az iszonyú tüzérségi előkészítés után hatszor egymásután indult rohamra az orosz gyalogság. A honvédek rettentő veszteségekkel verték vissza őket mind a hatszor. A hetedik rohamnál állásaink egy kis vonalába benyomult az orosz túlerő. Alig másfél óráig maradhattak az állásokban az oroszok, a honvédeknek egy elképzelhetetlen lendülettel keresztülvitt ellentámadása kisöpörte és nagyrészt megsemmisítette őket. És végesvégig tovább tartják katonáink összes állásaikat. Az ellenséges lövészárkok, néhol egészen közel vannak egymáshoz. Éppen mert a két front ilyen közel van, a legfurcsább dolgok történnek. Megtörtént például, hogy az oroszok egyszerűen ellopták a mi „drótkampónkat” és egy katonánk másnap visszalopta. Vissza is lopta, sőt ellopta az orosz „drótkampót” is. Egy elgörbített végű hosszú rúddal vagy karóval néhol el tudnak nyúlni az ellenséges árokig és ilyen helyeken napirenden vannak a kellemetlen meglepetések. Éppen, mert az állások helyenkint annyira megközelítik egymást, igen nagy szerepe van a kézibombáknak. Az ellenséges árkokból gyakran hajigálnak át egymáshoz kézibombákat, amelyek néha nagy pusztítást visznek végbe az emberanyagban. Az oroszok többször megtették azt is, hogy fölemelt kezekkel közeledtek csapatosan a mi árkaink felé megadást színlelve és amikor a mieink beszüntetve a tüzelést, közel engedték magukhoz őket, közvetlen közelből kézigrátátokkal árasztották el a mi katonáinkat. Okulva ezen a rettenetes tapasztalaton, újabban a fölemelt kezekkel közeledő orosz sorokat is tűz alá veszik a katonák.
Az ellenséges állásoknak szinte példa nélkül való közelsége a hadviselésnek egészen szokatlan módjait föjlesztette ki. így megtörtént a napokban, hogy az egyik előretolt árokrészben egy közhonvéd azt hallja, hogy az ellenséges árokban oroszul beszélgetnek.
A honvéd kézigránáttal a kezében kimászik az árokból, nesztelenül odacsúszik az orosz árokhoz, ahol gyanútlanul beszélget három orosz katona. A honvéd közéjük vágja a kézibombát és ő maga kissé visszahasalva pár pillanatig vár. A kézibomba fölrobbant az orosz árokban és darabokra tépte a szegény gyanútlanul beszélgetett három orosz katonát.
Amikor a robbanás megtörtént, a vakmerő honvéd talpraugrik és beleveti magát az orosz árokba. A mi árkunkban megdöbbenve és álmélkodva néznek az orosz árokba ugrott honvéd után. Senki sem érti a dolgot. Néhány izgatott és kínos másodperc telik el és egyszer csak kimászik az orosz árokból a honvéd és két kezében hozva valamit, fut vissza a mi lövészárkunk felé és rövid másodpercek múlva szerencsésen bele is ugrik a fedezékbe. Ott a csodálkozó tiszteknek jelenti, hogy a kézigránátja megölt három oroszt, de mert az orosz lövészárokban valami csodálatos véletlen folytán nem robbant föl és ott hevert sértetlenül a három orosz három kézibombája, ő leugrott értük az árokba, fölszedte őket és — jelenti alássan — elhozta a három orosz kézibombát, tessék, itt van ni! És átadta a honvéd a „zsákmányt”.
Ilyen és ehhez hasonló hihetetlen események naponként történnek a besszarábiai fronton.
*
A 29. honvédezred több tisztje versenyezve és áradozva magasztalta előttem az ezred nagyszerű legénységét, csillogó szemekkel és valósággal megindult hangon beszéltek el történeteket a közkatonákról, akik panaszszó nélkül mennek neki minden nagy veszedelemnek, vállalnak minden bajt, minden rosszat, minden fájdalmat, az ő számukra nincsen
lehetetlenség. Minden nap és minden óra annyi történetet termel, hogy ennek a sok-sok történetnek soha sem lehet elegendő krónikása. Nem lehet azt mind följegyezni soha.
Különösen megható, ahol az apa meg a fiu egymás mellett feküsznek a lövészárokban, együtt állják az orosz pergőtüzet, együtt mennek rohamra és vigyáznak egymásra . . . Sok helyen küzd egymás mellett az apa a fiával. Hallani is az efajta kérést:
— Alázatosan kérem, kapitány uramat, az apám mellé szeretnék kerülni , . .
— Á fiam mellett óhajtanám szolgálni a hazámat. . .
A fiú és az apa egy lövészárokban: milyen megrendítő háborús kép ez! Zlinszky Sándor százados az öreg Ungvárynak, a 29. honvédezred egyik közvitézének azt az emberséges parancsot adja, hogy a svarmlénia legelső árkából vonuljon ki és menjen vissza, hátra a tűzvonal mögé, ahol elfogott oroszok csoportosításával és egyéb békés természetű dolgokkal bíbelődnek az ő korában levő, éltesebb harcosok. Az öreg Ungváry, a jászkunsági deresedő paraszt azonban könyörgőre fogja a dolgot:
— Alázatosan megkérem, kapitány úr hogy ha lesz olyan jó és megengedi, én nem megyek el a fiam mellől; nagyon szeretnéktovább vigyázni a fiamra . . .
Lehet-e az ilyen kérésnek ellentállni?
A két Ungváry egymás mellett maradt, mivelhogy az öreg Ungváry minden órára ezer halál veszedelmét vállalta, csakhogy együtt maradhasson a fiával, csakhogy vigyázhasson a gyerekre. Vájjon jó vigyáz-e rá? Vajjon meddig maradnak együtt? És a front végtelen hosszúságú vonalán végesvégig akad ilyen családi idill: apa és fia egymás mellett, a lövészárokban. Előfordul, hogy a fiú káplár vagy freiter, az apa pedig csak közlegény és így a fiú följebbvalója az apjának, ami katonáéknál tudvalevően nem tréfadolog és a közlegény-apa bizony a reglama szerint szalutálni tartozik az ő freiter fiának. Zlinszky kapitánynak arra is volt gondja, hogy az Ungváry-családban ez a visszás helyzet elő ne forduljon.
— Kineveztetem az öreg Ungváryt — mondotta nevetve — őrvezetőnek, hogy az öreg mint apa, parancsolhasson a fiának . . .
*
Ellentámadásra mentek a 29-es honvédek és roham közben elsüvített fölöttük egy orosz gránát. Ebben a pillanatban az egyik közhonvédet vagy 4 méternyi magasra felröpítette a gránát, azután a honvéd lezuhant a földre és pár pillanatig mozdulatlanul feküdt.
A megfigyelőből, ahonnan ezt végignézték, egyszerre csak azt látják, hogy a már halottnak hitt honvéd, akit úgylátszik, csak a gránát szele röpített föl, hirtelen föltápászkodik, lerázza magáról a sarat, port és — mintha mi sem történt volna — futni kezd a svarmlénia után, rohamra az oroszok ellen. Amikor a sikeresen véghezvitt ellentámadás után a századparancsnok megkérdezte a honvédet, hogy hát tulajdonképen mi is történt vele, az naivul felelte:
— Most már nem félek én többé a gránáttól, most már tudom legalább, hogy mi az a gránát. . .
A szegény, naiv magyar közvitéz most már a világért sem akarja elhinni, hogy akadnak gránátok, amelyektől még meg is sebesül az ember . . .
Az oroszok vesztesége ezekben a harcokban valóban minden képzeletet fölülmúl. Nem túlzás, hanem ijesztő valóság az, hogy valóságos hegyek képződtek állásaink előtt az elesett orosz katonák hulláiból. Az orosz hadvezetőség január 20-án két órai fegyverszünetet kért a mi parancsnokságunktól halottai eltakarítására. A fegyverszünetet megkapták és vigasz nélkül való döbbenetes látvány volt, hogy az oroszok ki özönlöttek árkaikból és a mi állásaink előtt két órán keresztül szakadatlanul hurcolták, takarították halott bajtársaikat. Rengeteg orosz katonát temettek el január 20-án. Két órán keresztül nem esett egyetlen lövés se. Amikor a határidő letelt, orosz részről kezdték meg a lövöldözést. Egy orosz gyalogos katona sütötte el legelsőnek a fegyverét.

Forrás: Göndör Ferenc – A szenvedések országútján. Háborús feljegyzések. Budapest, Aetheneum RT, 1916

Göndör Ferenc (Krausz Náthán) (Bihardiószeg, 1885. december 7. – New York, 1954. június 1.) újságíró. Pályafutását Nagyváradon kezdte, ahol rövid ideig a nagyváradi Szabadság munkatársa volt. Később Kaposváron a Somogyi Naplót szerkesztette. Felesége Pogány Ilona, Pogány József a Tanácsköztársaság népbiztosának nővére volt. 1912-ben Budapestre költözött és előbb a Népszava, majd a Déli Hírlap munkatársa lett. 1918. október 1-jétől megindította az Ember című hetilapot. A Tanácsköztársaság idején az újságíró-szakszervezet és a sajtódirektórium elnöke lett, de később szembefordult a proletárdiktatúrával. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált és ott 1926-ban újra kiadta Az Embert. Később kivándorolt az Egyesült Államokba. New Yorkban telepedett le, ahol haláláig hetilapjának kiadója és szerkesztője volt.