Hat hetes férj

Szép, egyenes termetű, szőke fiú volt, ha jól emlékszem, Kolozsvárról indították útnak, s késő este érkezett társaival együtt Batiatycére, a Kamionka melletti faluba.
A parancsnokság az iskola épületében volt, odajöttek az átvonuló csapatok tisztjei, mi gondoskodtunk a szállásukról, mi irányítottuk a kórházakból visszaküldött legénységet, mi láttuk el élelemmel a foglyokat és a saját embereinket is s ha volt, mi kínáltuk meg borral az ifjú hősöket, akik hazulról jöttek, s még nem tudták, hová sodródnak, mi a harctér, mi a lövészárok, s miféle megpróbáltatásokat tartogat számukra a háború.
A kolozsvári hadapród, aki fáradtan, elcsigázva érkezett meg a faluba, szintén nálunk szállt meg. Megkérdeztük tőle, be van-e oltva kolera ellen, megnyugtatott bennünket, hogy jó a gyomra, nem fél semmitől. Tiszta, csendes éjszaka borult ránk, a Bug mellől csak elvétve lehetett az ágyú dörgését hallani, a csillagok csak úgy ragyogtak, mint diákkorunkban valamikor régen, amikor álmatlan éjszakákon valamelyik polgáristalány ablaka alatt sétálgattunk. Valahonnan ének szűrődött felénk, s valami nádisíp rezgő hangjai csiklandozták a fülünket, egy munkásosztag katonái táboroztak a szabadban, azok nótázták bele magukat az álomba.
— Szép itt, – mondta a hadapród s a csillagokat vizsgálgatta.
— Itt nem rossz – mondtam néki. – De Kamionkába még belőnek az oroszok. Repülőgépeik ide is eljönnek s a minap
bombákat is hajigáltak le. Az ember megszokja az ilyen tréfákat.
— Messze van innen a front? – kérdezte a kadét.
— Itt van a Bug mellett. Batiatycéban van a Czibulka-hadtest parancsnoksága. De már nem sokáig maradunk, mert az orosz vonal meg van ingatva. Megyünk előre.
– Meddig tart még a háború?
Elnevettem magam.
– Most jösz s már is azt kérded, hogy meddig tart még?
Nem jött zavarba. A szemembe nézett, kissé felém hajolt és suttogva mondta, hogy más meg ne hallja:
— Igen, mert én három hónapnál nem akarok tovább itt maradni. Nem is maradhatok tovább. Három hónapig itt maradok, aztán törik-szakad, hazamegyek. Haza kell mennem.
— Barátom, én már öt hónapja vagyok a harctéren, s fogalmam sincs róla, hogy mikor kerülök haza. Hogy képzeled ezt?
A többiek az oroszok futásáról vitatkoztak, a német katonák erényeit dicsérték, Czibulka altábornagyot magasztalták, hogy mennyire szereti a magyarokat s ha alkalom kínálkozik rá, mindig kifejezést is ad érzelmeinek, mi nem figyeltünk oda, a hadapród a legkevésbbé, mert még közelebb húzódott hozzám s gyorsan, el-elcsukló hangon, reszketve suttogta:
– Nem tudom, hogy képzelem, nem tudom, mi vár rám, fogalmam sincs róla, de én hat hetes férj vagyok, nékem vissza kell mennem. Huszonöt éves vagyok s hat hét van az életemben, ami mindennel fölér, szép, drága, az enyém, hat hét: oly sok s mégis oly kevés, s most ott kellett hagynom őt, a feleségemet, könnyben, vágyban, szerelemben, vajjon érted-e ezt, nem tudom. Az más, ha valaki már régen férj, azt nem lehet ezzel összehasonlítani, három év, öt év, múlt, de nékem még nincs multam, én most Ízleltem meg az életet, én fiatal vagyok, én szeretnék visszamenni. Azért mondom, három hónap, igen, három hónap alatt vége lehet a háborúnak, az oroszok futnak, elvesztették váraikat, mit tudom én, most itt vagyok, szívesen jöttem, megyek a tűzvonalba, nem félek az ördögtől sem, tizenegy párbajom volt Kolozsváron, én nem ijedek meg az ágyutól, sem a géppuskától, semmitől sem rettegek. De három hónap múlva, ezt megígértem a feleségemnek, nézd, itt az arcképe, a szívemen hordom, ezt megígértem néki, három hónap múlva otthon akarok lenni. Nem bánom, fél karral, fél lábbal, átlőtt tüdővel, könnyű sebbel, de valahogyan otthon akarok lenni, mert nékem haza kell mennem. Hajnalban megyünk tovább, délben ott leszünk a hadosztálynál, jelentkezünk, holnaphoz három hónapra Pesten akarok lenni, otthon, a feleségemnél. Mindig erre gondolok, nem ismerem a veszélyt, annyi félelem nincs bennem, mint ebben a szúnyogban, amelyik beleröpül a gyertya lángjába. Így képzelem. És haza is fogok menni.
Ezt mondta s még sokáig nézegette a kezében lévő gyönyörű fotográfiát. Meghatva bámultam rá, nem tudtam, mit feleljek neki, biztassam-e, vagy lelohasszam-e egy kissé a hitét, szabad-e ezt ennyi őszinte naivitással, ennyi ifjúsággal szemben, de bensőmben irigyeltem a hathetes férjet, aki nem lát maga körül semmit, nem lát leégett házakat, rongyos embereket, nyomort, sírokat és sebeket, aki nem hall jajokat, sikolyokat, halálhörgést, mert a szivét otthonhagyta, s minden poklokon keresztül vissza akar menni a szivéért.

(Batiatyce, 1915 augusztus.)

[Forrás: Berkes Imre: Vérző falvakon át. Egy népfölkelő tiszt harctéri emlékeiből. Budapest, Magyar Kereskedelmi Közlöny kiadása]