Önéletrajzi dokumentumregény 

– Alakul, alakul – dörzsölgettem a kezemet. – Ez a falu sincs épp a szomszédban, de legalább Bihar megyéhez tartozik. Ilyen alapon azt hiszem, most már mi is megtarthatjuk az esküvőt.
A szót tett követte. Bejelentkeztünk az anyakönyvi hivatalnál, ahonnan fél óra múlva már mint férj és feleség távoztunk.

Templomi esketés niksz, holott mindketten reformátusok voltunk. Rosszul tettük. Legalább én szóvá tehettem volna, nekem azonban, mi tagadás, eszembe sem jutott akkor. Pedig az lett volna az illendő, ha maga Makkai, azaz Bandi bácsi ad össze Petrozsényban bennünket. Nála konfirmáltam, ő temette el anyámat, logikus, hogy ez az esemény is az ő nevéhez fűződjék, annál is inkább, mert Majának úgyis édes mindegy. Ha ezek után azt hinné valaki, hogy annál nagyobb murit csaptunk utána, ugyancsak tévedne, mert nem volt semmiféle muri. Vendég sem, rokon, barát, szomszéd, senki, csak mi, négyen ültünk az asztalnál. Hát elég baljóslatú kép, ugyebár, mely már akkor előrevetíttette az árnyékát. No, de ki tudott belőle olvasni?
Érszőlős, régi nevén Nagypacal egy Margittától pár kilométerre fekvő község volt. Lakossága kb. 1000, zömében magyar. Az iskola igazgatóját, egy magas, negyven év körüli férfit Tamás Blagának hívták. Ő matematikát, a felesége pedig románt tanított. Méretesebb iskola lévén Majának is jutott egy román, nekem magyar katedra. Egyik kollégánk szülei fogadtak kvártélyba, és nyugodtan kijelenthetem, jól jártunk. Velük is, a főnökökkel, faluval, egyszóval viszonylag megfelelő munkahelyet fogtunk ki magunknak, és amit különösképpen nem felejtek el, miszerint nekem, most tessék megfogózkodni, matematikai vénám van. Legalábbis az igazgató szerint, aki egy érdekes számtani feladvánnyal tesztelte ki a kollégái tudását. Hogy mi volt a feladat, már rég elfelejtettem, de hogy az egész tanári kar közül egyedül én oldottam meg, azt nyilván életem végéig sem fogom elfelejteni. Ezt kellett volna látnia hajdani tanáromnak, Skót Whiskynek, aki miatt majdnem asztalos lettem Petrozsényban! De mint magyar­tanár is remekeltem. Illetve legyünk tárgyilagosak: Petőfi Sándor remekelt, amikor olyan gyö­nyörű mesét írt, mint a János Vitéz, ugyanis azt egy ötödikes kislány bizony kívülről megtanulta. Kívánhat- e ennél többet magyartanár magának. Szerencsére sport téren sem tétlenkedtem, amennyiben a tornáról áttértem a röplabdára.

A nagyváradi anyakönyvvezető előtt

A művelődési ház igazgatója (jó szocialista szokás szerint) megkérdezésünk nélkül Maját is, engem is beíratott a Nagyváradi Művészeti Népi Iskolába. Valahogy így lettem Petro­zsényban is úttörő: felavattak és kész. Eleinte nagyon orroltam ezért a kartársra, később azonban annyira megkedveltem az iskolát, hogy két év helyett négy évig koptattam a padjait. Az órákat az iskolai szünidőkben tartották. A tananyagban szerepelt színháztörténet, smink-, beszédtechnika, színpadi mozgás, versmondás és főképp rendezés. A tanfolyam elvégzése után minden részvevő amatőr rendezői diplomát kaphatott, ha egy szakértői zsűri előtt bemutatott valamilyen általa rendezett színpadi alkotást.
– Maga nagyon tehetséges – dicsért meg tanárom, Alla Tăutu, a nagyváradi Szigligeti Színház színésze. – A helyében részt vennék egy magasabb fokú, úgynevezett posztgraduális képzésen, ahol tudtommal rendezői szak is létesült.
– Vásárhelyen? Csak beszélnek róla, csak beszélnek, de hogy mikor lesz belőle valami, csak a jóisten tudná megmondani.
– Meg a rektor – nevetett a hosszú, fekete hajú színésznő. – Esetleg kérdezze meg tőle magától.
– Már megkérdeztem. Nem lesz. Talán majd, egyszer, öreg professzor koromban – legyintettem leverten.
Hogy miért vágott mellbe ennyire a rektor válasza? Egyszerű: a cirkusz után ezúttal a színház bűvkörébe kerültem. Csakhogy, ugyanúgy, mint a cirkuszban, itt sem volt felvétel. Mit fel­vétel! Még magyar rendezői szak sem létezett!
– Kár. Igazán sajnálom, mert maga tényleg olyan… izé… nyersanyag, amiből sok mindent lehetne formálni. Talán… Igen, miért ne, megpróbálkozhatna a… Á, ostobaság! – rázta meg a fejét bosszúsan. – Nem gondoltam végig, elnézést!
– Azért csak mondja, ha már belekezdett!
– Felejtse el! Csak egy kósza, irreális ötlet volt.
– Micsoda?
– Hogy… izé… Szóval próbálkozhatna nálunk, a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Film­művészeti Egyetemen. De, ismétlem: ostobaság, mert ott, erős a gyanúm, hogy nem igen állnának szóba magával.
– Köszönöm. Ön legalább őszinte. Hát ilyen nagy baj, hogy magyarnak születtem?– Jaj, drága Nagy úr, félre ne értsen az istenért! Dehogyis baj! Más itt a bibi, esküszöm.
– Mégis mi, mert a szüleimről még nem is beszéltem?
– Nem is kell, és, pszt, halkabban! – kémlelt körül a színésznő, nem hallgat-e ki véletlenül minket valaki. – Én az ön nyelvi korlátjaira céloztam. Hiszen tudja, a dikció a színészi mesterség alfája és ómegája. Ön akármilyen jól tud románul, mégsem perfekt. Pedzi már?
Pedzettem, ezzel el is búcsúztam a színháztól, sőt, Érszőlőstől is. Új, kedvezőbb megélhetési lehetőség kínálkozott Szalontán, ahol a Művelődési Ház szervezőjeként léptem munkába.

– Ez már döfi! – lelkendezett a feleségem, aki még nálamnál is jobban járt, mert neki már katedrát is sikerült kikönyörögnie a tanügynél. – Hány kilométerre is vagyunk Váradtól?
– 38.
– Akkor simán navetázhatunk. A vasúti közlekedés príma, busz van, meg járda, mozi, cafébár… Barátom, úgy nézem, megfogtuk az isten lábát ezzel a várossal.
– Meg. Csupán az ingázással van egy kis nehézség – közöltem vele már az első nap két kávé közt a főutcai cukiban.
– Miért? Nem passzol a menetrend?
– Passzolni passzol, csak sajnos olyan munkát fogtam ki, ahol délután, esetenként még este is dolgozunk.
– Ez nem lehet igaz! – akadt meg torkán a fekete. – Hogy te mindig milyen peches vagy! Azt azonban, remélem, nem várod el tőlem, hogy én se ingázzak Váradra.
– Dehogynem! – futott a vér az arcomba. – Elvégre házastársak lennénk, a házastársaknak pedig együtt kell élniük. Ágyban és asztalnál egyaránt. Szerintem ez így is normális, mert milyen házasság az olyan, ahol csak hétvégén él a férj és feleség házas életet?
Elég nehezen, de meggyőztem, és kivettünk egy szobát a központban.

(Folytatjuk)