Nagyon el tudok csudálkozni azon, ahogyan József Attila a szépséget a legegyszerűbb és leghétköznapibb szavakba képes öltöztetni. Titka csöppet sem rejtélyes: figyeljük jól a társításait! (Cseke Gábor)

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.
Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.
Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szive.
Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
1924 első fele
Az 1934-es év, az Eszmélet megírásának esztendeje egyfajta „mágnes” a költő életművében: maga köré vonz az értelmezés mentén jó néhány korábbi verset vagy versciklust (például az álomszerűen lebegtetett, különlegesen sajátos látásmódú Medáliák, a hideg józanságú, szikár humorú Számvetés, az élesen tiszta gondolatiságú Téli éjszaka), illetve egy sor későbbi alkotást, amelyek mindegyike mintha újabb, különös megérzéseket hordozó lét- és költészetösszegzés lenne, miközben némelyikben nem tanácsok, hanem az emberi életre általában érvényes meglátások fogalmazódnak meg. És közben zajlik a költő „kiegyezése” az égi hatalommal… Ebben a fokozott gondolatiságú, mégis emberközelben zajló személyes és alkotói önértelmező folyamatban kap helyet egy látszólag könnyed és nyugodt (talán mert vágyott) hangulatkép, melynek egyik részlete döbbenetesen előlegezi meg az élet és a pálya lezárultát. (Szonda Szabolcs)

Nyári délután

Cseveg az olló. Néne
nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásitott.
Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
a puha füveken.
Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
szép fehér abroszon.
Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
1934 nyara

(Folytatása egy hét múlva)