Önéletrajzi dokumentumregény

Szalonta neve a szláv Suleta személynévből származik. Amúgy Bihar megye második legnagyobb városa. Népessége olyan 15000 fő, melynek nagyobbik része mai napig is magyar, tehát több magyar él(t) itt, mint Váradon. De kedvesebbek, barátságosabbak is voltak a Pece-parti szomszédnál. A város példátlanul tiszta, rendezett, és ami különösen tetszett, a nagyszalontai kulturális, azon belül irodalmi aktivitás. Ezt fogta egybe, irányította és koordinálta a városi, ma Zilahy Lajos nevét viselő művelődési ház. Mint kulturális szervezőnek az volt a feladatom, hogy biztosítsam a különböző körök, előadások zavartalan működését. Konkrétan: előadókat verbuváljak, számon tartsam a részvevő tagok preferenciáit, létszámát, a technikai hátteret stb. Jobban örültem volna, ha taníthatok, azért ezzel a munkával is megbarátkoztam volna, ha nem kellett volna bejárnom délután, néha vasárnap, havonként egyszer pedig este is.
– De irigyellek – vallottam be olykor Majának. – Te letanítod az iskolában azt a pár órát, utána hazajössz, és másnap reggelig többé-kevésbé szabad vagy.
– Te is az lehetnél – vonta meg a vállát Maja hidegen. – De még akár navetázhatnánk is, ha megkérnéd az igazgatónőt, hogy a fél négyes vonattal leléphess.
– Tényleg! Hogy ez eddig nem jutott eszembe, ugyanis van egy kolléganőm, a Fazekasné, aki ugyancsak ingázik. És ha neki szabad, nekem miért nem, elvégre ugyanabban a munkakörben dolgozunk.
– Szó sem lehet róla! – utasított el azonnal a főnöknőm, egy nálam nem sokkal idősebb ex­tanítónő, amikor eldiskuráltam vele ez ügyben. – Hiszen maga is nagyon jól tudja, hogy a kultúrházi tevékenységek zöme délután kezdődik. Másrészt Fazekasnénak gyereke is van, magának viszont nincs, ami ugyancsak nem elhanyagolható körülmény.
Ebben maradtunk. De a dolgot megjegyeztem magamnak. Ehhez társult idővel egy színjátszó köri malőr is. Ugyanis színjátszó kört is vezettem, méghozzá szívvel-lélekkel, ami, az igazgatónő szavait idézve, ugyancsak nem elhanyagolható körülmény. A színjátszók szorgalmasan jártak próbákra, tanulgatták a szöveget, egyszóval minden nagyon flottul ment, amíg nem mutattunk be Karinthy Frigyes egyik remekbe szabott darabját. Utána mintha kicserélték volna a csoportot: lelkesedése fokozatosan lelohadt, és kezdtek elmaradozni a próbákról.
– Hallom, haldoklik a társulata – vont felelősségre a filigrán, kisminkelt arcú igazgatónő.
– Így igaz – ismertem be fanyarul. – Lehet, hogy az ilyen hullámvölgyek az amatőrök természetes jellemzői, amit úgy vészelhetünk át legjobban, ha új színjátszó kört létesítünk…
– Hohó, csak ne olyan sietve! Nem olyan könnyű ám új színjátszó kört létesíteni. Látja, ha több kitartás és felelősségérzet lett volna magában, sosem jutott volna idáig!
– De hát én… én mindent megtettem, amit tehettem. Bátorítottam, pátyolgattam őket. Hiába: falra hányt borsó volt. Mit kellett, mit tudtam volna tenni ennél többet, igazgató elvtársnő?
– Tőlem kérdi? Maga a rendező. Vagy ilyesmit nem tanítanak abban a művészeti iskolában? Mindenesetre vonja le a tanulságot, és a jövőben dolgozzék úgy, hogy ne hagyják többé ilyen csúnyán faképnél, mert ezzel nemcsak magát, hanem engem, az egész kultúrházat minősíti.
Ezt is megjegyeztem magamnak. Még egy ilyen ledorongolás, és visszamegyek Érszőlősre tanárnak.
– Most mit kényeskedsz? Csak azt bírálják meg, aki dolgozik – ítélte meg a helyzetet tárgyilagosan Mária. – Vagy szívesebben lennél somér1, jóember?
Nem vitattam, lenyeltem. Egyedül az fájt még sokáig, hogy pont azért bíráltak, amiért nem dolgoztam nekik elég szívvel-lélekkel. Jó, mi? Talán nem ártana írnom erről is egy groteszket vagy szatírát.
Szalonta irodalmi élete, újságja, folyóirata nem lévén, az Arany János Irodalmi Körön belül bontakozott ki. Oszlopos tagjai Bonczos Julianna, Bonczos Margit, Fábián Ferenc, Gábor Ferenc, Kovács Sándor, Millye Ibolya, Molnár Mihály, Nagy Ilona, Sebesi Teréz, Zima Ibolya. A kör, illetőleg kultúrház meghívására 1956 és 1986 között a romániai magyar irodalom és tu­domány számos képviselője tartott előadást Szalontán: Olosz Lajos, Asztalos István, Kányádi Sándor, Szemlér Ferenc, Páskándi Géza, Sütő András, Szabó Gyula, Dávid Gyula, Domokos Géza, Gáll Ernő, Kántor Lajos, Faragó József, Imreh István, Xántus János… Az irodalmi kör elnöke: Dánielisz Endre tanár, irodalomtörténész és közíró, a szalontai Csonka-torony egykori igazgatója.Személyes ismerősként üdvözölhettem Fábián Imre folkloristát, aki ugyancsak a Vásárhelyi Főiskolán tanult román–magyar szakon.

A Csonka torony – ma

– Szervusz, Imi! – öleltem át vidáman. – Üdvözöllek Szalontán. Téged melyik iskolába helyeztek?
– Kihez van szerencsém? – tért ki előlem hűvösen a vékonydongájú, harcsabajszú kolléga.
– Hogy, hát nem emlékszel? Én vagyok Nagy Pál a vásárhelyi pedáról. Ha jól emlékszem, két vagy három évvel utánam végeztél.
– Nagy… Nagy Pál. Igen, már rémlik valami. Akkor ön az új kulturális szervező? – magázott le kimérten, s noha idővel mégis csak áttért a tegezésre, velem mindvégig, még váradi újságíró korában is tartózkodóan viselkedett.
– Igen, én vagyok? És te?
– Én meg az Arany János Emlékmúzeum jelenlegi igazgatója.
No comment. Javaslom minden becsületes, törekvő ifjúnak, amennyiben lehetséges, már a szülőotthonban igazgatóként jöjjön a világra.

(Folytatjuk)