Avagy: Ki harapta le a Mutuj Gligor fülét?

Mutuj Gligort hátulgombolós korában hallotta a nagyanyja fél mondatot szólni; mikor a gyerek ismét becsinált, és ezért a vénasszony rávert a hutyoróval, a zsenge vérfavesszővel, akkor sipított valami olyasfélét, hogy „Azt a k**is”…

Aztán majdnem hatvan év után kimottyantotta a második felét, hogy „…tenit!”

Talán ezért kapták szájukba a fülét a muzsikusok.

Muzsikusék veszekedni veszekednek, de verekedni nemigen verekednek otthon. Ha mód van rá, házon kívül rendezik.

A vonat sem üti el őket odahaza. A vasút valamelyest távolabb kígyózik. Például Jámbor Picula ott jődögélt le azon, fáradt fodor berbécs a mennyből, egy átmuzsikált hosszú lagzi után, és hát mit tehet egy mozdony, ha előtte senki sincsen kivilágítva.

Nem tudhatja, hogy Jámbor Picula semmit sem hall, mégis úgy komponál, mint Lajos van Bétóven.

Na most ez a Mutuj Gligor.

Miért mindig a mi kapunkban verekedik a világ. Amikor a Komár gyerek Briskó bevágott kettőt a bicska fokával Junájted Milunak, az is ott történt, majdnem az orrunk előtt. Csak a véletlenen múlt, hogy nem maradt dokumentum az esetről. Megvolt már a Szména nyolcas kis fotómasinám, de akkor sem volt filmem, mert sohasem vásároltam filmet beléje. Lakodalmakat szoktunk fotózni Csergő Fricivel, közben végigettük-ittuk a lakomát, egy csütöri centi film nélkül –, utána messsze elkerültük a nászház környékét, az elévülésig. Ráadásul a bűznisz Komár gyerek Briskóval és Junájted Miluval napszentületkor történt: áramlik a falu a futballpályáról, megint kikaptunk Dettner Rudiéktól . Ez a lakli Milu volt a bíró, és nem ítélte meg nekünk a két tizenegyest. Mintha szél lökte volna, prutty!, bezuttyant a billegő gerendájú, karfa nélküli hídunkról a betonosra szikkadt patakmederbe.

És csak amikor kivájták, derült ki, hogy biza: bicskafok is.

Ilyen volt a Komár gyerek Briskó keze. Tiszta rakéta!

Mutuj Gligor büszkén hordozta magát, félrecsapott csubikáját úgy viselte, mint aki most nyerte meg a csurdéfrancot.

A muzsikusok a Pap ösvényén eregéltek, a rövidítésen, mérgesen, mert valahogy nem jött ki az osztozkodás. Mmindegyikük kevesebbet kapott, mint a másik. A kontrás elhullatta a kopasztott tyúkot a suvadásos részen, az meg a rókalik előtt váratlanul csak: odalett.

Kajla kalapjukban búbánatosra kókadva szürküllött a fehér árvalányhaj. Mentek volna toronyiránt haza, három és fél kilométer az erdőn át, Hidegkút felé.

Mi vezérelte őket a kapunk elé, nincsen rá tudomány.

Leültek a hídunk bütüjére, és vizet kértek nagyapámtól. Az öreg kirángatott a pince torkából egy pókhálós üvegben unatkozó, ősrégi filagóriás vinkót, Izabella de tornác márkájú négyemberest.

Volt neki lapos marosestije. Titokban rájártam, mert attól úgy sírül, mint a nyújórki lift, az élvezet az agyamba, aztán le a talpamba, aztán megbizserget minden porcikámban –, mintha paráználkodnék. Maradék füstjét végül kieresztem a szememen, és ennél jobb csak az, amikor kapom a hátbavágást a templom előtt, a padon, hogy immár én is ember vagyok.

Legényavatáskor fejedre borítják a posztóujjast, hogy ne lásd, ki mekkorát üt, megsupákolnak rendesen, s ha lábon maradtál, ihatsz az ecetesre nemesedett közös borból, s elszívhatod az első „szivarat”.

Felejthetetlen élmény, egyéni csúcsszenzáció. Főleg, hogy virradatra hatalmasan kifordul a gyomromból minden boldogság.

A muzsikusok négyen voltak, kíséretül az éfiú kamasz purdé, aki külön zsákban cipelte a lakodalmi kenyér- s kalácsmaradékot.

Mutuj Gligor a prímásba kötött belé, ami nagy hiba. Prímásra mindenkor elevenszülött szükség van. A kontrásé is oltári mestörség. Alig van jó brácsás a régióban –, most persze jönnek fiatalok, akik már kottából kontorálnak, mint a politikusok; de aztán már bőgőst úgy kell keresni, mint négylevelű lóherét a káposztáslaskában.

A jó prímás pedig, az hajszálra: mint a szebeni szalámi. Ha elfogyott éppen. Az: megfizethetetlen.

A prímás Matyi volt, Szipogó Matyika. Apró, cérnahangú, szinte nyávogó –, de ha elkezdett baselni, akkor rítt a világ, és az emberek ölükbe kapták, úgy dédelgették, mintha nem is volna különleges az illata. Pedig mindig csepegett az orra, és akkoriban zsebkendőt csak sátoros ünnepeken volt szokás viselni. De sem a büszke legények, sem a virágba borult leányok nem fújták az orrukat a díszesen kivarrott „zsebkeszkenyőbe”.

Aztán ha lett volna is neki ilyenje, nemigen használja, mert balkezes.

Úgyhogy ezt a Szipogó Matyit egyáltalán nem dongták a méhek.

Fatornyos falunkban nyáron kiszárad a patak; művész emberek pláné nem szokják sem magukat, sem egymást, minden ok nélkül csak úgy, megmártogatni.

Úszni nem tudott senki; aminek megvolt az az áldása, hogy egyetlen legényt sem soroztak a tengerészethez.

És nem volt fulladásos halál a környékünkön. A vízihulla mint olyan, tökéletesen ismeretlen fogalom még ma is.

Szipogó Matyikát a bába óta nem fürösztötte senki.

Mutuj Gligornak valami gyenge pénzzel tartoztak a muzsikusok. Adósságot megadni akkor is megbocsáthatatlan vétségnek számított; s hát kinek nincsen halálos ellensége.

Gligor úgy kísérte a bandát, mint vadkecske-csordát az oroszlán.

Volt egy viplafoga, azt vicsorította rájuk.

Hogy a fenébe kaptak össze épp a kapunk előtt a hídnál, és miért került oda Sógor Jóska, nem bírom felidézni.

(Én is már több vagyok, mint ők akkor.)

Mutuj Gligornak lehetett némi igaza, még nagyapám is a pártját fogta. Sőt, Sógor Jóska odament és rájuk csikorgott azzal lánctalpas hangjával: „Mit szarakodtok, hé?”

Ettől a társaság lecsillapodott, Mutuj Gligort elengedték, és akkor ő is, mint annakelőtte Junájted Milu, beomlott a száraz patakba.

Pedig csak annyit mondott, hogy „…stenit!” Igaz, hogy Sógor Jóska vitát nyitott vecsernye után, a szakállszárító nyári padon, és ott már úgy állította be a dolgot, hogy a Mutuj Gligor fülét nem is harapták meg, hanem direkt le. De ez a Gligor pár nap múlva feltűnt a malomban, és úgy dobigálta a zsákokat, mint esténként nannyó a kicsimacskát. Semmi baja nem volt egyik felén sem.

Viszont Sógor Jóska lett a vasárnap hőse, mert ugyé, igazságot tudott tenni.

Őszerinte Mutuj Gligor valami csúnyát mondott. Holott éppen akkor akkor jött meg a szava. Vagyis a beszédének a hátsó fertálya.

Amin a zenészek nem is háborodnak fel, ha ismerik vala a dolog jelentőségét. Kommunikációs zavarok miatt pusztul az emberiség.

Hogy végül is ki harapta meg vagy le a Mutuj Gligor fülét: az erdélyi magyar, s azon túl az egyetemes irodalom egyik megfejthetetlen rejtélye, örök titok marad. Sok-sok doktori disszertációt írnak még majd róla!

Tanúként vallhatom, hogy majdnem bizonyosan a prímás, a Szipogó kis büdös Matyika lehetett. Ugyanis mikor a többiek lefogták Mutuj Gligort, egyikőjük, azt hiszem, hogy Sándar, a bőgős, aki azzal dicsekedett, hogy ő nyerte meg a világháborút, még kiszuflázott az ínyéből egy ilyent, hogy „Nádörá, Pici!”

Sőt, azt is, hogy „Nádörá, Cinoné!”

Ne félj, Kicsi.

De a Kicsi igencsak félhetett, és ez némi természetes reakciókkal is járhatott; mi egyébtől alélt volna el oly hirtelen a körülfogott Mutuj Gligor.

Amilyen szépen muzsikált, olyan fáinul harapott is ez a Matyi.

És kész.

Hiába, az egész bandából csak egyesegyedül őneki volt egy, kettő, három – ép és erős – foga.

El ne feledjem: az a Gligor akkora volt, mint egy jegenyefenyő!

A tartozás azonban máig nincsen elintézve.

És ebből egyszer még megint baj lehet!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ