Önéletrajzi dokumentumregény

1970 tavaszán az ONT Carpaţi [egykori román idegenforgalmi hivatal] idegenvezetői vizsgát hirdetett.
– Hohó, de hisz ez briliáns! Mi volna, ha erre én is elmennék? – lelkesedtem fel azonnal.
– Idegenvezetőnek? – gondolkozott el Mária. – Nem is olyan rossz ötlet. Változatos, érdekes munka, és állítólag elég jól is lehet vele keresni.
– Ja. Igaz, vizsga után előkészítő tanfolyamon kell részt vennem, de majd kiveszem a szabimat, utána irány a tengerpart. Képzeld, még téged is magammal vihetlek, és ingyen lakhatsz velem a szállóban.
– Akkor meg mire vársz? Szaladj máris a dirihez!
– Áá! – intett nemet mind a két kezével az extanítónő. – Tény és való, hogy joga van a szabadsághoz, ám ezt a munkajogi törvény értelmében csak egy teljes év ledolgozása után veheti igénybe. Megvan az egy éve?
– De…
– Megvan vagy nincs?
– Nincs, de utólag még ledolgozhatom. Igen – húztam ki eltökélten magamat –, jövőre nem megyek szabira, csak ezt az egy kérésem teljesítsék már nekem is.
– Már megbocsásson, de miért olyan fontos magának, hogy éppen most menjen szabira?
– Mert nyáron német idegenvezetést szeretnék vállalni. Ehhez azonban vizsgáznom kellene, utána következik egy-egy kurta továbbképző tanfolyam Nagyváradon és Mamaian.
– Ejha, maga tud németül?
– Plusz spanyolul, és már töröm az olaszt is. Mivel a tengerparton sokféle nép megfordul, két legyet is üthetek egy csapásra: keresek is, de gyakorolhatok is egyúttal.
– Majd jövőre, Nagy elvtárs, jövőre. Most pedig bocsásson meg, de dolgom van.
– Utálatos egy nőszemély – berzenkedett Maja, aki már előre elképzelte, milyen jót fog ő majd Mamaian az ONT kontóján nyaralni. – De hát ilyenekből lesznek a nagykutyák. Nem adok egy évet, és polgármester lesz a diridből.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy véletlenül el is trafálta! Ha nem is egy év múlva, de valóban Szalonta polgármesterré választották a Ceauşescu-korszak idején. Hogy méltán-e vagy sem, azt inkább ne firtassuk.
– Viszont egyet mondok és kettő lesz belőle: ugorj át a dirin, és fordulj problémáddal egyenesen Iléhez, a Bihar Megyei Művelődési és Nevelési Tanács alelnökéhez! – tanácsolta Maja okosan. – Ő mindig jó szívvel volt hozzád. Talán most is meghallgat.
Meghallgatott, mint ahogy a jóisten is mindig meghallgat, ám segíteni csak abban segített, hogy rögtön tovább passzolt a másik, még nagyobb főnökhöz.
– Én megértem a dilemmáját, de egyedül nem dönthetek – mentegetődzött zavartan a magas, szimpatikus arcú alelnök. – Ajánlóm, kérjen kihallgatást a főnöknél, és ha ő teljesíti a kérését, felőlem akár holnap kiveheti a szabiját.
Oké, ha már idáig eljutottam, csak nem állok meg félúton.
– Semmi szabadság, vizsga, tengerpart! – ágált haragosan a Művelődési és Nevelési Tanács elnöke. – Magára itt és most van szükségünk, megértette?
– Nem – makacsoltam meg magamat, mert már kezdett elegem lenni, hogy bárkihez fordulok, azonnal ellenállásba ütközöm.
– Szóval nem értett meg – szisszent fel a művelődésügy atyaistene, és hanyag mozdulattal nyúlt a telefonhoz. – Halló, ONT? Itt a Művelődési és Nevelési Tanács elnöke. Az igazgató úrral szeretnék beszélni… Igen, várok… Te vagy az, kedves barátom?… Remekül, és te?… Á, semmiség, csak egy apró szívességre szeretnélek megkérni. Dolgozik a szalontai szektorban egy Nagy Pál nevű kulturális szervező, aki a fejébe vette, hogy nálatok fog idegenvezetésből vizsgázni. Ezzel nem is lenne probléma, csak hát még nincs ki az egy éve, így a munkajogi törvények értelmében szabadságot sem adhatunk a fiúnak. Vizsgázni ettől még nyilván vizsgázhat, de mit csináltok vele utána, mert mi is igényt tartunk ám a fiatalemberre… Kösz, leköteleztél. Üdvözlöm a családot!
Puff! Sokszor letaglóztak már életemben, de ekkorát még senki sem ütött rajtam mostanig.
– Szépen kibabráltak veled, annyi szent – hümmögött Maja, amikor elmeséltem neki, hogy jártam. – Agyő, tengerpart, ingyen szálloda, napozás!
– Még nem biztos. Előbb még megkérdezem a másik felet is.
– Ugyan! Kéz kezet mos. Egy húron pendülnek ezek, apukám.
– Ki tudja? Hátha nem is olyan forró az a kása, amilyennek mi hisszük – kötöttem az ebet a karóhoz, és bizony kipakoltam bánatom az ONT- igazgatójának.
– Értékelem az őszinteségét, és ha magát ez megnyugtatja, máris közlöm önnel, hogy nekem semmilyen elnök sem telefonált. De még ha telefonált is volna, csak nem gondolja komolyan, hogy bárki presszióját eltűrjük, vagy, ami még rosszabb, lekenyerezheti az ONT-t? Mi, kérem, becsületes, szuverén cég vagyunk. Tudja mit jelent az, hogy szuverén? Mert ha nem, hallgassa meg mélyen tisztelt főtitkárunk Nicolae Ceauşescu elvtárs beszédeit, és megtudja.
Gyanús! Itt valami nagyon bűzlik! Mi az, hogy nem telefonált, hiszen személyesen láttam, hallottam. Úgy látszik, mégis csak Majának van igaza, mert ezek csakugyan egy húron pendülnek!
– Na, megnyugodott?
– Tökéletesen!
– Viszontlátásra! – tisztelt meg az igazgató egy leereszkedő kézfogással. – Maga, barátom, ne törődjön semmivel, és jöjjön nyugodtan vizsgázni.
El is mentem, de csak miután visszaidéztem azt az ominózus telefont, amellyel elvágták az ONT-hez vezető utamat. Elvágták? Szemfényvesztés volt az a javából, ugyanis a tiszteletreméltó elnök úr nem is tárcsázott. Igen, ez az, világosan emlékszem, hogy csak felemelte a kagylót, és már nyomta is a szöveget, holott tárcsázás nélkül nem is beszélhetett a két atyaisten egymással. Ezek szerint minden attól függ, tudok, vagy nem tudok, megfelelek-e a vizsgán, vagy folytathatom a kulturális „missziómat” Szalontán. Megfeleltem, méghozzá maximálisan, ezért egyenesen Mamaiara, a román tengerpart központjába helyeztek.
– Sikerült az idegenvezetői vizsgám, igazgató elvtársnő – jelentettem be a főnöknőmnek kajánul –, ezért még egyszer utoljára kérdezem: kiadják-e a szabimat a jövő évi szabi terhére?
– A szabadságát.
– A szabadságom.
– Jó a humora. Vagy inkább provokálni kíván, mert magától az is kitelik?
– Eszemben sincs humorizálni, provokálni meg pláne, hogy nem szoktam, mindössze szeretem tudni mindig, hány óra.
– Nem adjuk ki.
– Köszönöm. Ebben az esetben felmondok – mondtam be az ultimót kb. olyan diadallal, mint Kosztolányi Sakknovellájának főhőse a sakk-mattot.
– Nem sietted ezt el egy kicsit, Palikám? – fintorgott Maja ingerülten. – Tudom, hogy pipa vagy rájuk, meg ez a kultúrházi munka sincs igazán ínyedre, azért valamiből meg kell élni is.
– Majd eltart az ONT. Te magad mondtad, milyen jól fizet.
– Jól, nem jól, mellékes, mert akárhogy is nézem, mégiscsak idénymunka ez az idegenvezetés. Dolgozol, mondjuk, négy-öt hónapot. Maximum. És utána? Miből fogsz utána megélni?
– Idénymunka? Egyelőre, de már most vannak olyan üdülőközpontok, ahol télen is alkalmaznak idegenvezetőket. Jövőre pedig még több lesz, Maja, még több lesz, hála Románia egyre bővülő nemzetközi kapcsolatainak.
– Pfuj! Még a végén belépsz a kommunista pártba is. Bocs, csak vicceltem. Mellesleg miből gondolod, hogy Váradon is vannak, lesznek ilyen szállodák, merthogy ezért én nem költözöm más városba, az holtbiztos. Egy nyári kiruccanás még megjárja. Akár a tengerpartra, akár külföldre, de otthonom csak egy van, apukám, és az Nagyvárad.
– Jó, jó, majd meglátjuk. Legrosszabb esetben visszamegyek vidékre tanárnak.
Ekkortájt kaptam egy levelet Szabó Lajos rektortól, melyben közölte, hogy idén sem lesz felvételi vizsga magyar rendezői szakra, sőt, egyelőre még rendezői szak sem létezik.

A színiről kapott levél

Isten veled, Szalonta! – jártam körbe utoljára a városka utcáit (mint Bukarestben legutóbb), néhány percre felkaptattam a Csonka-toronyba, bekukkantottam Arany János házába, megnéztem egy-két szobrot, majd felugrottam a legelső Várad felé induló vonatra.

(Folytatjuk)