Fekete Zsolt marosvásárhelyi festőművésznek

Fekete Zsolt * Fotó ifj. Fekete Zsolt

A fi­lozófia ak­kor igazán az, ami­kor még nem gon­dunk sem az élet, sem a halál. Azt hi­szem, Pas­cal gon­do­la­ta. Az eszmélés ak­kor gyönyörű, ha csak halálod óráján döbbensz rá: voltál. Ki ne mondd, egy ki­csit Ő is voltál. Miközben egy éle­ten át ke­res­ted a nyu­gal­mat, csönd-sze­le­te­ket il­leszt­gettél össze abba a puzzle-be, amely végül ma­gad lettél, mi­kor már nem vagy.
A fi­lozófia ak­kor igazán az, ami­kor még nem gon­dunk sem az élet, sem a halál. Azt hi­szem, Pas­cal gon­do­la­ta. Az eszmélés ak­kor gyönyörű, ha csak halálod óráján döbbensz rá: voltál.
Ki ne mondd, egy ki­csit Ő is voltál. Miközben egy éle­ten át ke­res­ted a nyu­gal­mat, csönd-sze­le­te­ket il­leszt­gettél össze abba a puzzle-be, amely végül ma­gad lettél, mi­kor már nem vagy.
Járkáltam s körülöttem is történültek apróbb s na­gyobb tragédiák, úgy járt hozzánk a bánat, mint portára a csor­da, ha le­szentül a nap. Megrázott, mint kíváncsi gye­re­ket a kerékpár dinamója. Átgyúrt a jaj, maga képére, ha­son­la­tosságára. Zord he­gyek alatt, a Te­remtőre sandító, villámra hegy­zett tor­nyok tövében, mu­zsikáló domb­haj­la­tok­ban megbúvó te­metők hall­gatásában nőttem fel, ahol olyan mély a táj, hogy va­lahány­szor átléptem, na­po­kig ke­res­tek.
Nem kerültem elő, mert magához ölelt és játszott ve­lem. Megtámad­tak földi­kutyák, ijed­tem­ben fel­ka­pasz­kod­tam egy fénnyalábra, ami a Rez fölött lógott éppen, s a vi­csorgó csa­ho­sak csalódot­tan vo­nul­tak el. Ak­kor ta­nul­tam meg, a tájban úgy kell léleg­ez­ni, hogy a fűszál se ha­jol­jon el. A csip­ke­bo­kor ne gyul­lad­jon ki. Hogy tovább cir­pel­je­nek a tücskök, sur­rog­ja­nak a bo­ga­rak, ha­hotázza­nak a manók. Mi­kor a manók ne­vet­nek, pi­ros púpja sül a lágy­kenyérnek.
A cin­te­rem­ben volt egy an­gyal. Sokáig nem volt színe. Va­la­hogy nem akart rápil­lan­ta­ni az Is­ten. Le­het, hogy a bűntu­dat formálta olyan pompásra. Ott játszot­tunk a közelében, mind be­le­sze­rettünk, ti­tok­ban azt kívántuk: bár csak meg­ele­ve­ned­ne, és leszállna közénk, válasz­ta­na magának király­fit, aki­vel majd felszáll az égbe.
Le­het, hogy a vétek sugárhatása dol­go­zott ben­ne. Azt mesélték, aki állíttat­ta, dúsgaz­dag ame­rikás, megölte a vetélytársát, s magával hur­col­ta an­nak sze­relmét, egy szegény földműves lányát, az Újvilágba. De ott sem volt nyu­go­dal­ma, mert a ha­lott viss­zajárt, leg­bol­do­gabb óráikat zúzta porrá, éjjel közéjük fu­ra­ko­dott az ágyba, és nyögött ke­ser­ve­sen, mint mi­kor a lelkét ki­le­hel­te. Az asszony nem fo­gant gye­re­ket, el­sor­vadt, el­vit­te a kor be­tegsége: a rák. A gyil­kos­ban pe­dig, mint ka­lapácsma­lom, za­ka­tolt a rossz lel­ki­is­me­ret. El­ment a leg­jobb szobrászhoz, és meg­ren­del­te ezt az An­gyalt, hogy a ha­lott is, ő is meg­lel­je végre lel­ki nyu­galmát.
Olyan szépre kel­lett fa­rag­ni, mint az a lány volt. Karcsú, mint a ten­ger­szem partján cse­pe­redő nádszál, és le­begő, mint a Nyárád fölött csa­pongó szi­takötő.
Azt mondják, ere­de­ti­leg fehér volt, de ami­kor fel­szen­tel­te a pap, megsötéte­dett a szo­bor.
Min­dig a te­metőkert­ben játszot­tunk, ide nem ha­tolt fel a világ vadsága, ökörnyáltól csil­lo­gott alat­tunk a völgy, pi­rul­va kan­dikált be útszélről a rózsa­bogyó. A jövevény balról, az erdő felől érke­zett, ron­gyos ka­to­na­ruhában, ko­mos arcából ki­világítot­tak dühös sze­mei. Szétri­ad­tunk, a kapu mel­let­ti ter­ebélyes bo­korból lestük, mit akar.

Fekete Zsolt: Falu

Megállt az An­gyal előtt, felnézett, rálőtt a szemével, de az meg se reb­bent. Mániáku­san mon­dott va­la­mi áto­kigéket, nem ért el hozzánk mo­tyogása… Hir­te­len le­emel­te válláról a puskát, csőre töltött, célzott, és bumm. Aztán csak meg­perdült, majd eldőlt, mint akit el­talált az el­lenség.
Oda te­mették, nem messzi­re az An­gyaltól. Az áldo­zat öccse volt, bosszúból vet­te célba a síremléket, de az, lám, visszaütött. A gel­lert ka­pott golyó a támadót ölte meg.
Vége volt a nagy háborúnak. Az An­gyal is ko­rom­fe­ke­te.
Temp­lo­mok ha­rang­ja­it hal­lom, bátorsággal lüktet ere­im­ben a nyu­ga­lom. Meg­ta­nul­tam örülni an­nak, hogy va­gyok. A lét egye­te­messége adta ezt a tel­jességérzést: ih­let­morzsáiból össze­rak­ni a te­hetséget, és hosszú, ki­tartó munkával fej­lesz­te­ni ve­re­tes mes­terséggé. Ti­zennégy éves ko­romtól már készítet­tem olyan munkákat, amikért pénzt ad­tak. A művet nem le­het meg­fi­zet­ni, a te­hetséget azon­ban ho­norálni kell.
A tájban járva-kel­ve min­dig be­le­kom­ponálok va­la­mit, ami ere­de­ti­leg nin­csen ott, és az Is­ten egy­szer sem ütött a ke­zem­re mi­at­ta. Inkább segített meg­találnom a ma­gam pászmáját, óvott a ko­rai pusz­tulástól. Har­madéves teológus vol­tam, átvir­rasz­tott éjsza­ka és sok tépelődés után fel­men­tem a rek­tor úrhoz, és be­je­len­tet­tem, hogy nem ma­ra­dok tovább, mert nem érzek elég hi­vatástu­da­tot a papsághoz. Nincs elég hi­tem. Ezt ő megértet­te, s mond­ta, hogy jó. Is­ten adott ne­ked te­hetséget a vizuális látásban, s ebből meg fogsz élni.
Két hét múlva le­tartóztatták diáktársa­i­mat. Az „ötven­ha­to­so­kat”. Követ­kez­tek a ki­ra­kat­pe­rek, a sza­mosújvári, nagy­enye­di börtönök, a del­tai ra­bos­kodás.
Ha bent találnak, talán én is oda kerülök.
Sza­lay La­jos mond­ta: az em­ber úgy szüle­tett, hogy fi­lozófiai meg­fo­gal­mazások nélkül örüljön a tisz­ta létezésnek. Eb­ben az örülni tudás a fon­tos. Azt ta­nul­ni, gya­ko­rol­ni kell. Közben sur­rog az agy. Mezőkön, réte­ken, erdőkön, temp­lo­mok és ka­tedráli­sok között csa­tan­go­lok, s me­ditálok. Ma­gam­ba szívom a környe­zet lüktető nyu­galmát. Ak­kor jók a képeim, ha betölt a pompásan pulzáló csend, ha elönti szíve­met az erdélyi dom­bor­zat ked­ves méltósága. A fo­lya­ma­to­san megújuló, pusz­tuló és újjáéledő világ eltökéltsége: kristályos tisz­taság.
A pa­takból ki­ugró pisztráng, amint elszáll a Be­kecs fe­lett.
Eltörpül min­den ta­nultság, szak­mai tudás; magától értetődően egyesül tu­da­tosság és el­hi­va­tottság, ih­let és műfogás.
Quid su­per­bit, pul­vis et ci­nis? Mon­dom lótó-futó, tal­mi dol­gokért buzgólkodó vére­im­nek sut­tog­va. „Mit kevélködöl, por és hamu?”
Most, hogy a het­ve­net is elértem, vo­na­lak és színek ra­joz­nak a le­vegőben. Éveim ele­de­le: jóleső mohósággal táplálko­zom – mint ahogy de­lelő kaszás a mo­gyoróbo­kor árnyékába he­ver­ve fal­ja ke­nyerét-sza­lonnáját-ve­res­hagymáját. S issza rá a csorgó kristály­hi­deg vizét.
Kékekből, sárgákből, zöldekből, őszvörösekből fel­lob­banó márvány­felhőtömböket álmo­dok, rézsútos réteg­zettségükben ott szikrázik a világegye­tem végte­lensége és az em­be­riség időpil­la­nat-parányisága. Is­ten vésőjének és ecsetjének nyo­ma­it fe­de­zem fel újra és újra az élet be­fog­ha­tat­lan freskóiban, óva­tos du­haj, az álom­pa­noráma világra tárt an­gyalszárnya­i­nak védelmében.
Foly­tatásos álmo­kat látok, tu­dom, ez az al­kotás ke­gyel­me. Napról nap­ra vi­szen köze­lebb az örökkévalóság tükörka­pujához. Amit átlépve végleg ott ma­ra­dunk a képben.
Ak­kor vissza­nye­ri fehérségét a márvány. És az An­gyal saját fehér kezével írja a kép bal alsó sarkára, amit egyelőre még ma­gam, vékony, karcsú betűkkel: Fe­ke­te Zsolt.
« A világ Is­ten ke­gyel­me. Érzem mézvirág-il­latát. «