A mai világnap-divat ránk zúdított özönében jóformán föl sem tűnik június 20-a, pedig ha alaposan megnézzük, immár 14 esztendeje, hogy az ENSZ közgyűlése a menekültügyre fókuszáló világnappá nyilvánította e dátumot. Előtte csak az Afrikai Egységszervezet szentelt 1975-től egy napot az afrikai menekültek egyre növekvő tömegének, ám a jelenlegi statisztikákat tekintve tavaly, 2013-ban már olyan rekordméretű menekülthullám szabadult a világ országaira, amilyen a II. világháború óta nem ismeretes.
A sajtóban közölt adatok szerint 51 millióan menekültek el otthonukból fizikai, anyagi, szellemi, vallási stb. fenyegetettség miatt. Ez mindenképpen iszonyatos mennyiségnek tekinthető, hiszen jóformán Anglia jelenlegi összlakosságával vetekszik!
De vajon emlékszik-e valaki még a kezdetek kezdeteire, amikor a nemzetközi közvélemény először szembesült szervezetten a hazájukat elhagyni kényszerülők égetően sürgető problémájával? Jóformán száz esztendeje, hogy történelmünk porondján a menekültek tömegesen jelen vannak. A kérdést az első világháború tette globálissá, amikor is főként oroszok, örmények, majd olaszok, spanyolok, németek milliói kényszerültek elhagyni korábbi hazájukat, lakhelyüket. S talán ma már azt is alig tudjuk, milyen áron és milyen körülmények között.

„De hisz ez csak irodalom!”

A kezdeteket inkább még csak bravúroskodó, elszigetelt, jobbára magánkezdeményezésű humanitárius gesztusok romantikája uralta, amikor is a népmesei „szerencsét próbálni” bizonytalan aktusa Damoklész kardjaként lógott minden menekülni vágyó sors fölött. Mindezekről ma már elsősorban csak a korabeli sajtó hasábjain – ha! – olvashatunk, de az egy napig élő hírlapi információk – hiába, ez a sajtó sorsa! – a közösségi emlékezet elől többnyire elzárva, raktárpolcokon alusszák örök álmukat. Emlékőrzőnek számunkra inkább csak az irodalom valamilyen vállfaja marad, még akkor is, ha az elérhető írott szövegek valóságtartalma olykor erősen megkérdőjelezhető.
Így történhet meg, hogy a törökországi örménység 1915-ös tömeges deportálását, részben elpusztítását, a megmentésükre irányuló nemzetközi próbálkozásokat, az ellentmondó sajtóhíreken túl mi sem „dokumentálja” ma jobban Franz Werfel örökérvényű regényénél (A Musza Dagh negyven napja), amelyre mindig lehetett ugyan legyinteni: „ah, de hisz ez csak irodalom!” ( egy török újság egyenesen így minősítette közvetlenül megjelenése után: „Ez egy örmény mese egy zsidó előadásában!”), de lehetetlen volt félresöpörni. A történelmi tények makacsak: ha elrejtik, elhallgatják őket, valamilyen módon csak visszaszüremkednek az írásbeliségben, a valahol mindig éber írói lelkiismeret felelős silbakolása révén. Az örmények ügyében történetesen a zsidó Franz Werfel volt az, aki a huszadik század harmincas éveiben képtelen volt úgy elmenni a közel száz éve történt népirtás tragédiája mellett, mintha nem történt volna semmi.
Megfigyelhetjük, ahogy a regényben Johannes Lepsius tiszteletes a helyzet ismeretében, jól dokumentáltan ismételten kéri a németországi diplomácia közbelépését a török hatóságoknál, de udvarias kimagyarázkodásnál egyebet alig vált ki vitapartneréből, a külügyminiszteri kabinetet őrző titkos tanácsosból.
„— A Dardanellák, a Kaukázus, Palesztina és Mezopotámia, ezek ma elsősorban nem török, hanem német frontok, Lepsius úr. Ha összeomlanak, egész hadiépítményünk összeomlik. Igazán nem fenyegethetjük a törököket saját öngyilkosságunkkal anélkül, hogy nevetségessé ne válnánk. Bizonyára felesleges rámutatnom arra, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonít őfelsége a császár a mi keleti hatalmunknak. Ön talán nem tudja, hogy a törökök éppenséggel nem adósainknak, hanem ellenkezőleg, hitelezőinknek érzik magukat? Az antant-barát áramlatok még ma is rendkívül erősek a török kormányban. Elárulhatom önnek, hogy a bizottság egyik igen befolyásos csoportja szívesen pártolna át a másik oldalra és kezdene béketárgyalásokat az ellenséges szövetséggel, inkább ma, mint holnap. Akkor aztán könnyen megérhetné, hogyan hunyja majd be mindkét szemét ugyanaz az Anglia és Franciaország, amelyik ma olyan hangosan jajveszékelve háborodik fel az örmény borzalmakon. Ön az igazságról beszélt, Lepsius úr? Az az igazság, hogy ebben a játékban a törökök kezében van a tromf, hogy végtelenül óvatosnak kell lennünk és a lehetőségek határain belül kell maradnunk.”
Mindez hajszálpontosan összecseng a történelem által feljegyzett német külügyminiszteri állásponttal (idézi Flesch István: Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország. Corvina, Budapest, 2013. című könyvében): „Egy szövetségesünk háború alatti megszégyenítése példátlan eset lenne a történelemben. Nekünk egyetlen célunk az, hogy Törökországot a mi oldalunkon tartsuk a háború végéig, és közömbös, hogy ebbe belepusztulnak-e örmények vagy sem.” (Sajnálatos, hogy az ún. „magyar érdekek” hosszú távon is épp ehhez a szövetségesnek vélt szemlélethez igazodtak!) Ugyanakkor mindvégig emlékezetes marad Werfel könyvéből az a párbeszéd, amit a török Enver pasa és az örmények ügyében közbejáró Johannes Lepsius német tiszteletes az úgynevezett „belső ellenségek” kezeléséről folytat.
„- Most én teszek fel önnek egy kérdést, Lepsius úr. Németországnak szerencsére nincs belső ellensége, vagy csak nagyon kevés. De tételezzünk fel olyan körülményeket, hogy vannak, mondjuk elzászi franciák, lengyelek, szociáldemokraták, zsidók, mégpedig sokkal többen, mint a valóságban. Vajon nem helyeselne ön, Lepsius úr, ebben az esetben minden eszközt, hogy megszabadítsa súlyos küzdelmet vívó, ellenséges világ által ostromolt nemzetét a belső ellenségtől? Akkor is olyan embertelenségnek találná, ha a háború kimenetelét veszélyeztető néprétegeket egyszerűen felpakolnák, és távoli, lakatlan vidékre száműznék?
Johannes Lepsiusnak mind a két kezével meg kellet kapaszkodnia, nehogy felugorjék, és hadonászni kezdjen:
– Ha népem vezetői – kiáltja nagyon hangosan – igazságtalanul, törvénytelenül, embertelenül (keresztényietlenül, volt már a nyelvén) bánnának más fajú vagy más gondolkodású honfitársaikkal, abban a pillanatban megtagadnám Németországot, és Amerikába költöznék!
Enver pasa hosszan felpillant:
– Szomorú dolog lenne Németországra nézve, ha mások is úgy gondolkoznak, mint ön. Annak a jele, hogy azon népéből hiányzik az erő, hogy kíméletlenül keresztülvigye nemzeti akaratát.”
Mi pedig jól tudjuk, hiszen szüleink közelebbről is átélhették, hogy e könyvbéli vita után alig két évtizeddel Németország náci elitje csalhatatlan érzékkel csakazért is „megtalálta” a mindenért hibáztatható és felelősségre vonható belső ellenségét, amellyel szemben hazafias kötelességének érezte kíméletlenül elbánni. A török példa tehát jó táptalajra talált, s történelmi tény, hogy minden reményt túlszárnyalva – „kivirágzott”.

(Folytatjuk)