Küldetések?

Johannes Lepsius tiszteletes, a regény tanúsága szerint, a végsőkig elmenve próbálta teljesíteni önmagára szabott misszióját. Ilyenkor mondják azt, hogy „minden követ megmozgatott” az üldözött és fenyegetett örménység megmentése érdekében. Nem őrajta, nem is a meggyőző erején múlott, hogy kiderüljön: mindvégig illúziót kergetett, mert akik ténylegesen tehettek volna az ügy érdekében, azok vagy idő előtt megtorpantak, vagy tehetetlenségüket próbálták meg óvatosan kimagyarázni. Az a kevés ember, akiket emberiességből bármilyen kis tettre – de tettre! – buzdított a tiszteletes elszántsága, tulajdonképpen nagyon jól tudta, hogy cselekvésével a lehetetlent ostromolja, hiszen a világot sokkal jobban foglalkoztatja a süketet és vakot játszó többség „megmentése”, mint egy hamis, bűnbakk-kereső, kirekesztő értékrenddel való tettleges szembefordulás. A végső, a valóban világmegváltó áldozattól rendre visszatorpantak…

1938-ban, két évtizeddel az örmények félig-meddig elhallgatott tragédiája után az emberiesség globális ügyét újabb merész kihívás tűzi napirendre: az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, Franklin Delano Roosevelt kezdeményezésére a Genfi-tó partján, egy kellemes franciaországi üdülőhelyen, Evian-les-Bains-ben – a már akkor világhíres eviani gyógyvizek festői hazájában – a rendre fasizálódó, újabb világháború rémével viaskodó Európa viszonylag csöndes kebelén, a meglehetősen bizonytalankodó, ólomlábú Népszövetség tőszomszédságában 32 ország hivatalos küldöttsége ül le napokon át tárgyalni a mind fenyegetőbbé váló nemzetközi menekültügyről.
Időben közvetlenül az Anschluss után vagyunk, amikor a Harmadik német birodalomban pánikszerűen fölerősödik az egzisztenciájukban fenyegetett politikai, faji, nemi stb. kisebbségek – ellenzékiek, zsidók – menekülési vágya, de már tömegesen vándorolnak ki a Szovjetunióból, illetve a polgárháborús Spanyolországból is. Mindenütt javában érződik, hogy a világ vészesen megbolydult, sok helyen erősen kérdéses az emberhez méltó élet biztonsága – a menekültügy globalizálódása ott van a levegőben, és több-kevesebb mértékben, gyülekező viharfelhőként lebeg a világ feje fölött.
Az eviani konferencián a dicséretes nagy számú jelenlévő mellett – elsősorban Dél-Amerika és Nyugat-Európa országai képviseltették magukat – sajnálatosan számon tartanak nagy hiányzókat is, mint a Szovjetuniót, Németországot, Olaszországot, Portugáliát, Japánt. A terítékre vitt, megoldásra váró probléma amennyire égetően sürgető, annyira ingoványos is. A tanácskozás pedig ahelyett, hogy azonnal a lényegre térne, mindenek előtt azzal kénytelen szembenézni, hogy egyáltalán, ki is számítson menekültnek és ki milyen okmányokat biztosítson a számukra, hogy ténylegesen biztonságba kerülhessenek? Ehhez egymástól jócskán eltérő törvényi szabályozásokat, szokásrendet, hagyományokat, gyakorlatot, értelmezést, gazdasági lehetőségeket stb. kell előbb ismertetni, egymásnak szögezni, majd összecsiszolni viszonylag rövid idő alatt, miközben a küldöttségek inkább csak általános, szűkkörű felhatalmazásokkal érkeztek Evianba. Jelen voltak még, de csak a meghallgatottakkal való tanácskozás erejéig, a menekültekkel foglalkozó vagy azokat képviselő mindenféle szervezetek, akiket végül egy albizottság hallgatott meg, minden kötelezettség nélkül. A konferencia fennmaradt dokumentumaiból az derül ki, hogy mind a szervezők, mind a résztvevők igyekeztek úgy tenni, mintha az időszerű menekültügyi helyzet általánosan bárkire vonatkozna, miközben igen jól tudták – a napi politikai fejlemények és széljárások egyértelműen erre engedtek következtetni -, hogy a menekültek nagy többségét a Németországban mind kíméletlenebbül és intézményesen üldözött, gazdasági-szociális pozícióiból kiforgatott zsidóság teszi ki. Ezzel magyarázható az is, hogy a megfigyelők többé-kevésbé a különféle zsidó és cionista szervezetekből álltak. És igaz, hogy Kelet-Európa hivatalosan nem képviseltette magát, de a megfigyelők között azért nagy számban voltak jelen keletről érkezett megfigyelők, újságírók.
A magyarországi zsidó hitközség nevében Eppler Sándor volt jelen Evianban, Sós Endre újságíró egyenesen eligazító könyvecskét készült írni a konferencia által kidolgozandó menekültügyi tudnivalókról. Az Újság című lapot Békessy Imre tudósította, fia pedig, aki akkor már Hans Habe néven német nyelven alkotó prózaírói karriert készült befutni, a Prager Tagblatt népszövetségi tudósítójaként asszisztált az eviani eseményeknek. Neki köszönhető az a regény, amely érzésem szerint mindmáig nem nyerte el az őt megillető helyet a világirodalomban, annak ellenére, hogy mind a tárgyválasztás szokatlan merészsége, mind a feldolgozás korszakokat átfogó általánosító ereje, erkölcsi-filozófiai mélységei máig ható időszerű tanulságokig vezetnek.

(Folytatjuk)