Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (22. rész)
A sofőriskola volt életemben az egyetlen tanoda, amelybe határtalan örömmel mentem. Nem, nem azért, mert rövid lejáratú volt, hanem mert mániákusan vágytam járművet vezetni. Gyerekkoromban, amíg anyám kitette nekem a levest, a tányérral irányítottam az asztalt, Nádason jó idő esetén az udvaron felfordított taliga kereke, rossz idő esetén az ágyban egy fatál volt a kormány, a talicska oldalára degenyeggel ráírtam a kollektív teherautójának a rendszámát és trappoltam vele keresztül-kasul. Most pedig a mennyország kapujába kerültem, ugyanis Muci másfél évvel korábban őszintén bevallotta Pufinak, hogy titokban kigyűjtötte az autó árát. Pufi vállat volt, én viszont örömömben olyan kukba szöktem a konyhában, amilyenbe a kosárlabdapályán soha. Szocialista szabály szerint két évet kellett várni a kocsira. Vártunk. Apám közömbösen, én türelmetlenül. A sofőrvizsgám könnyen sikerült, könnyelműen meg is ünnepeltem az Oroszlán nevű becsületsüllyesztőben, egészben otthagytam a félcipőre kiutalt pénzt. Simán ment, volt már gyakorlatom, azelőtt egy nadrág árát ittam el, no meg a karórámat is zálogba csaptam a pincérnél. Szóval idejében bontogattam az Oroszlán-körmeimet.
Ahogy megkaptuk a kocsit, rögtön hármasugrott a legényázsióm. Mert mi volt a sláger? Autó a divat. A családban is egyelőre megtaláltam a helyem: én lettem a házisofőr. Anyám ezt az egyet, autót nem akart vezetni, apám meg iddogálva-dalolászva kényelmeskedett a hátsó ülésen, mondván: ő (!) azért vett kocsit, hogy hordozzák vele. El is vittem a 25 éves kántortanítói találkozójára, ahol találkoztam Sz. J.-vel, aki Pestről jött és kimerítően mesélt nekem az ’56-os forradalomról. Hallgattam, hallgattam, aztán csak kezdtem hinni neki, mert egyedül ő nem ivott.
A másodév langyosan, eseménytelenül indult, a félévi vizsgán nem voltam egy James Dean, nagyon keletre estem az Édentől, de azért simán megúsztam a drámai gyakorlatot. Pesten ezt a legfontosabb tantárgyat mesterségnek nevezik. Mi ezt a szót ki sem ejtettük, akikre felnéztünk, azoknak hivatás volt erdélyi magyar színésznek lenni. Én is ehhez tartottam magam. Hivatásszerűen méláztam az órákon, kerültem a konfliktusokat a színpadon. Az osztályvezető tanárunk hosszú időre külföldre ment, talán filmezni, így G. G. felrangosodott. A második félévben előbb jóakaratúlag megkímélt, majd túlkényeztetett a kortárs Horia Lovinescu A láz című kortárs remekének kortárs főszerepével – több jelenetben. A szocialista realista darab mélyről merítette a témáját, mocsaras-lápos, térképen túli tanyavilágból, ahova az ifjú öntudatos orvost az önküldetéstudat vezérelte. A finnyás asszonyka viszont pártfegyelmezetlenül viszonyul a nagy feladathoz: migrénkedik, gyógyszerez, bajt szerez…
– Ne szedjél már annyi Luminált! – indítja drámai megaslatról a főhös a nagyjelenetet. De hiába gyűr le egy lápvilágnyi mocsárlázt, hiába számol fel egy mocsárvilágnyi lápfertőzést – az asszonykánál elbukik.
Mint én G.G.-nél! Pontosan június 4-én, a trianoni évforduló napján csatolt el az évfolyamtól.
Anyámtól most azért kaptam volna meg a magamét, mert kijutottam a főiskoláról. Nem mentem hát haza, hanem beálltam pincérnek a Tulipánba, ahonnan két hét múlva szintén kitessékeltek. Mit tehettem? Dekkoltam tovább a bentlakásban a felvételizők között. Az újsütetű cimborák közül kettő is bejutott a főiskolára, mámorukban engem is meghívtak a zártkörű örömbulira, egyikük még nőt is improvizált nekem. Dörzsöltebbek voltak bejutottan, mint én kijutottan. Már akkor nem volt kenyerem a vörösbor, de azért úgy nyakaltam bátorításnak, hogy hajnali hazakísérőben belehánytam a kanálisba. A kislányhoz viszont ragaszkodtam. Olyannyira, hogy még azt is kifürkésztem, jogom van évfolyamot ismételni, ha az intézet nem zárkózik előlem hét lakatra. Bár mai napig is kétlem, hogy aki június 4-én tehetségtelen, az november 7-re megtáltosodhat.
A következő évfolyamon L. L. volt az osztályvezető tanár. Illő időben, még tanévkezdés előtt tiszteletteljesen felkerestem a lakásán, hadd lám, mennyire örül, hogy a tanárom lehet. Illő lezserséggel, pizsamában fogadott, és befogadott az osztályába.
Második második évfolyamom:
Bokor Ildikó, Gáspár Marietta, Szabó Éva, Szabó Mária, Szepessy Katalin, Ács Tibor, Kárp György, Kátó Sándor, Szabó Zoltán, Tamás Simon
Osztályvezető tanár: L.L. Tanársegéd: Bács Ferenc
Ebben a dörzsölt legénytársaságban is magasan én voltam a rangfiatal, s bár Kicsi elvtárs után Zs. kisasszony is nagykorúsított, megmaradtam nagy kisfiúnak. Prűd anya és szemérmes apa gátlásos kisfiának. Mert rosszak az emberek: akkor is bántanak, amikor jót akarnak, akkor is sértenek, amikor csak tréfálnak. Hogy aztán napokig emésszem magam. A menzakoszt helyett. Mert nincs ösztöndíjam, az ismétlés miatt. De van világfájdalmam, az ismétlésen kivül is. Az anyáméból loptam, mikor nem figyelt. Mert kertet kapált, disznót hízlalt, libát tömött a szemétdombon, gyékényt szőtt a konyhában, szoknyát varrt a cigánynéknak… Igaz, volt autó. Csak nem volt bele benzin – többnyire. A járatbusz az ablakunk alatt vesztegelt, rájártunk a tartályára. Féláron. Így jutott nekem annyi zsebpénz, hogy ha részletre is, ha használtan is, de végre megvehettem életem első farmernadrágját a Nagyparaszttól.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza