A so­fő­ris­ko­la volt éle­tem­ben az egyet­len ta­noda, amely­be ha­tár­ta­lan öröm­mel men­tem. Nem, nem azért, mert rö­vid le­já­ra­tú volt, ha­nem mert má­niá­ku­san vágy­tam jár­mű­vet ve­zet­ni. Gye­rek­ko­rom­ban, amíg anyám ki­tet­te ne­kem a le­vest, a tá­nyér­ral irá­nyí­tot­tam az asz­talt, Ná­da­son jó idő ese­tén az ud­va­ron fel­for­dí­tott ta­li­ga ke­re­ke, rossz idő ese­tén az ágy­ban egy fa­tál volt a kor­mány, a ta­lics­ka ol­da­lá­ra de­ge­nyeg­gel rá­ír­tam a kol­lek­tív te­he­ra­utó­já­nak a rend­számát és trap­pol­tam ve­le ke­resz­tül-ka­sul. Most pe­dig a mennyor­szág ka­pu­já­ba ke­rült­em, ugya­nis Mu­ci más­fél év­vel ko­ráb­ban őszin­tén be­val­lot­ta Pu­fi­nak, hogy ti­tok­ban ki­gyűj­töt­te az au­tó árát. Pu­fi vál­lat volt, én vi­szont örö­möm­ben olyan kuk­ba szök­tem a kony­há­ban, ami­lyen­be a ko­sár­lab­da­pá­lyán so­ha. Szo­cia­lis­ta sza­bály sze­rint két évet kel­lett vár­ni a ko­csi­ra. Vár­tunk. Apám kö­zöm­bö­sen, én tü­rel­met­le­nül. A so­főr­vizs­gám könnyen si­ke­rült, könnyel­mű­en meg is ün­ne­pel­tem az Orosz­lán ne­vű be­csü­let­süllyesz­tő­ben, egész­ben ott­hagy­tam a fél­ci­pő­re ki­utalt pénzt. Si­mán ment, volt már gya­kor­la­tom, aze­lőtt egy na­drág árát it­tam el, no meg a ka­ró­rá­mat is zá­log­ba csap­tam a pin­cér­nél. Szó­val ide­jé­ben bon­to­gat­tam az Orosz­lán-kör­me­i­met.

Ahogy meg­kap­tuk a ko­csit, rög­tön hár­ma­sug­rott a le­gény­ázsióm. Mert mi volt a slág­er? Au­tó a di­vat. A csa­lád­ban is egye­lő­re meg­ta­lál­tam a he­lyem: én let­tem a há­zi­so­főr. Anyám ezt az egyet, au­tót nem akart ve­zet­ni, apám meg id­do­gál­va-da­lo­lász­va ké­nyel­mes­ke­dett a hát­só ülé­sen, mond­ván: ő (!) azért vett ko­csit, hogy hor­doz­zák ve­le. El is vit­tem a 25 éves kán­tor­ta­ní­tói ta­lál­ko­zó­já­ra, ahol ta­lál­koz­tam Sz. J.-vel, aki Pest­ről jött és ki­me­rí­tő­en me­sélt ne­kem az ’56-os for­ra­da­lom­ról. Hall­gat­tam, hall­gat­tam, az­tán csak kezdtem hin­ni ne­ki, mert egye­dül ő nem ivott.

A má­so­dév lang­yo­san, ese­mény­te­le­nül in­dult, a fé­lé­vi vizs­gán nem vol­tam egy Ja­mes De­an, na­gyon ke­let­re es­tem az Éden­től, de azért si­mán me­gúsz­tam a drá­mai gya­kor­la­tot. Pes­ten ezt a leg­fon­to­sabb tan­tár­gyat mes­ter­ség­nek ne­ve­zik. Mi ezt a szót ki sem ej­tet­tük, akik­re fel­néz­tünk, azok­nak hi­va­tás volt er­délyi ma­gyar szí­nész­nek len­ni. Én is eh­hez tar­tot­tam ma­gam. Hi­va­tássze­rű­en mé­láz­tam az órá­­kon, ke­rült­em a kon­flik­tu­so­kat a szín­pa­don. Az osz­­tály­ve­ze­tő ta­ná­runk hosszú idő­re kül­föl­dre ment, ta­lán fil­mez­ni, így G. G. fel­ran­go­so­dott. A má­so­dik fé­lév­ben előbb jó­a­ka­ra­túlag meg­kí­mélt, majd túl­ké­nyez­te­tett a kor­társ Ho­ria Lo­vi­ne­scu A láz cí­mű kor­társ re­me­ké­nek kor­társ fő­sze­re­pé­vel – több je­le­net­ben. A szo­cia­lis­ta re­alis­ta da­rab mély­ről me­rí­tet­te a té­má­ját, mo­csa­ras-lá­pos, tér­ké­pen tú­li ta­nya­vi­lág­ból, ahova az if­jú ön­tu­da­tos or­vost az ön­kül­de­tés­tu­dat ve­zé­rel­te. A finnyás asszony­ka vi­szont párt­fe­gyel­me­zet­le­nül vi­szo­nyul a nagy fe­la­dat­hoz: mi­grén­ke­dik, gyógy­sze­rez, bajt sze­rez…

– Ne szed­jél már annyi Lu­mi­nált! – in­dít­ja drá­mai me­gas­lat­ról a fő­hös a nagy­je­le­ne­tet. De hiá­ba gyűr le egy láp­vi­lág­nyi mo­csár­lázt, hiá­ba szá­mol fel egy mo­csár­vi­lág­nyi láp­fer­tő­zést – az asszony­ká­nál el­bu­kik.

Mint én G.G.-nél! Pon­to­san jú­ni­us 4-én, a tria­no­ni év­for­du­ló nap­ján csa­tolt el az év­fo­lyam­tól.

Anyám­tól most azért kap­tam vol­na meg a ma­ga­mét, mert ki­ju­tot­tam a fő­is­ko­lá­ról. Nem men­tem hát ha­za, ha­nem be­áll­tam pin­cér­nek a Tul­i­pán­ba, ahon­nan két hét múl­va szin­tén ki­tes­sé­kel­tek. Mit te­het­tem? Dek­kol­tam to­vább a bent­la­kás­ban a fel­vé­te­li­zők kö­zött. Az új­sü­te­tű cim­bo­rák kö­zül ket­tő is be­ju­tott a fő­is­ko­lá­ra, má­mor­uk­ban en­gem is meg­hív­tak a zárt­kö­rű öröm­bu­li­ra, egyi­kük még nőt is im­pro­vi­zált ne­kem. Dör­zsöl­teb­bek vol­tak be­ju­tot­tan, mint én ki­ju­tot­tan. Már ak­kor nem volt ke­nyer­em a vö­rös­bor, de azért úgy nya­kal­tam bá­to­rí­tás­nak, hogy haj­na­li ha­za­kí­sérő­ben be­le­hány­tam a ka­ná­lis­ba.  A kis­lány­hoz vi­szont ra­gasz­kod­tam. Oly­an­nyira, hogy még azt is ki­für­kész­tem, jo­gom van év­fo­lya­mot is­mét­el­ni, ha az in­té­zet nem zár­kó­zik elő­lem hét la­kat­ra. Bár mai na­pig is két­lem, hogy aki jú­ni­us 4-én te­het­ség­te­len, az no­vem­ber 7-re meg­tál­to­sod­hat.

A kö­vet­ke­ző év­fo­lya­mon L. L. volt az osz­tály­ve­ze­tő ta­nár. Il­lő idő­ben, még ta­név­kez­dés előtt tisz­te­let­tel­je­sen fel­ke­res­tem a la­ká­sán, hadd lám, mennyi­re örül, hogy a ta­ná­rom le­het. Il­lő le­zser­ség­gel, pi­zsa­má­ban fo­ga­dott, és be­fo­ga­dott az osz­tá­lyá­ba.

Má­so­dik má­so­dik év­fo­lya­mom:

Bo­kor Il­di­kó, Gás­pár Ma­riet­ta, Sza­bó Éva, Sza­bó Má­ria, Sze­pessy Ka­ta­lin, Ács Ti­bor, Kárp György, Ká­tó Sán­dor, Sza­bó Zol­tán, Ta­más Si­mon

Osz­tály­ve­ze­tő ta­nár: L.L. Ta­nár­se­géd: Bács Fe­renc

Eb­ben a dör­zsölt le­gény­tár­sa­ság­ban is ma­ga­san én vol­tam a rang­fia­tal, s bár Ki­csi elv­társ után Zs. kis­asszony is nagy­kor­úsí­tott, meg­ma­rad­tam nagy kis­fi­únak. Prűd anya és sze­mér­mes apa gát­lá­sos kis­fiá­nak. Mert rosszak az em­be­rek: ak­kor is bán­ta­nak, ami­kor jót akar­nak, ak­kor is sér­te­nek, ami­kor csak tré­fál­nak. Hogy az­tán na­po­kig emés­szem ma­gam. A men­za­koszt he­lyett. Mert nincs ösz­töndí­jam, az is­mét­lés miatt. De van vi­lág­fáj­dal­mam, az is­mét­lé­sen ki­vül is. Az anyá­mé­ból lop­tam, mi­kor nem fi­gyelt. Mert ker­tet ka­pált, disz­nót híz­lalt, li­bát tö­mött a sze­mét­dom­bon, gyé­kényt szőtt a kony­há­ban, szok­nyát varrt a ci­gány­nék­nak… Igaz, volt au­tó. Csak nem volt be­le ben­zin – több­nyi­re. A já­rat­busz az ab­la­kunk alatt vesz­te­gelt, rá­jár­tunk a tar­tály­ára. Fé­lá­ron. Így ju­tott ne­kem annyi zseb­pénz, hogy ha rész­let­re is, ha hasz­nál­tan is, de vég­re meg­ve­het­tem éle­tem el­ső far­mer­na­drág­ját a Nagy­pa­raszt­tól.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ