Az éhség mint létforma és mint ihletforrás magasan uralja a költészetet. Mint mindent, ezt is ki lehet bírni. De a valódi koplalás ennél jóval keményebb… (Cseke Gábor)

Hét napja

Tintába mártom tollamat
És tiszta, kék égbe magamat.
Félrerángatom a harangkötelet,
Falbaverdesem szegény fejemet.
Ki látja meg, hogy már látszanak
Kilógó nyelvünkön az igért utak,
Hogy nincsen hiába semmi és a minden
Nem siklott ki föltépett ereinken,
Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
S a darabkább utálja már a darabkát is,
Hogy magadat tisztán találod meg másban
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
És engesztelő vízzel már locsolgatnának,
Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?!
Ó, barátaim, hét napja nem ettem.
Nem időszakos számvetés, jelzi ezt minden sora, minden szava. Túl már mindenen mintha, innen valamin, ami riasztó, de megbékélést is hozhat: ez az a pont, ahol az alábbi sorok megfogannak. A megnyugvás éhe ez, ha a végsőé is: s bár konkrétumokat sorol a vers, nem mérhető a megfoghatóhoz. Miközben csendes utalásai révén beilleszkedik a magyar költészet nagy „leltárverseinek” együttesébe – vö. Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet…, Arany János: Epilógus. (Szonda Szabolcs)

Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
1936. nov. – dec.

(Következő pénteken folytatjuk)