Papok a fronton

Kárpáti harctér, 1915 febr. 16.

Három irányból érkezeit be, majdnem egyszerre, három vonat s a vasúti vendéglő éttermét egyszerre lepték el az uniformisok. A nagy késéssel érkezett vonatok többnyire kihűlt kocsijainak lakói dideregve és éhesen özönlik el az asztalokat, lerí az arcokról a leküzdhetetlen vágy egy kis melegségre, egy falatra. Meglátszik, hogy valamennyien már órák óta várnak erre a boldogságra. Nem telik bele öt perc és eszik-iszik mindenki, negyedóráig csak poharak és evőeszközök csengése hallatszik, majd dohányfüst emelkedik sűrű karikákban és végre — érdeklődni kezdenek egymás iránt a jóllakottak. Udvarias szólamok hangzanak, bemutatkozások történnek, cigarettaszelencék nyílnak, egy ezrednév, egy helységnév és csupa magyar szó …
Beretválatlan, de tisztára mosott, rendesen megfésült, többnyire nagyon fiatal huszártisztek ülnek az egyik sarokasztalnál. Majdnem kivétel nélkül komisz ruhában vannak, illetve csak komiszmentében, a mente alatt kifogástalan kamgarnblúz. Percenkint új vendég érkezik, valamennyi ráösmer, nevén szólítja, átöleli. Janik László az orosz fogságból nagy viszontagságok után megszökött főhadnagy, Pados András közhuszárnak öltözött hadnagy a signum laudisszal lötyögő atilláján, herceg Momtenuovo főhadnagy, a főudvarmester fia, Mecsér főhadnagy, Luczenbacher Miklós veje, Dietrich, a komoly kereskedő, tartalékos huszárfőhadnagy s közöltük egy csomó fiatal úriasszony, a feleségek, akik hazulról ideutaztak, hogy egy rövid félórára megölelhessék az urukat.
A szomszédban pionier-ok ülnek, csendesen beszélgetnek, nagy részvéttel fogják körül egy ábrándosszemü bajtársukat, aki lassan, vontatva, akadozva beszél.
Három gyalogos tiszt között egy orosz fogoly tíszt ül. Nem győzi fogadni a sok kínálást és a választ a sok kérdésre. Kitűnően szabott ruha van rajta, aranyos vállrojtjában semmi hiba, fesztelenül mozog, tréfál, iszik, cigarettázik.
Az ajtón gyönyörű szál asszony lép be. Fején kis fehér battisztkendő átkötve, termetét rózsaszínű suba födi el, karján a vörös kereszt. Férje a táborban, gyermekei rokonoknál Pesten, ő maga itt a betegeknél.
Megint érkezik vonat s megint didergő, éhes emberek szedik le magukról a bundát, hósapkát, fülvédőt, kendőt, botost. Csupa karcsú, jóképű fiatalember. Valamennyi közül föltűnően intelligens, beretvált képével az egyik tűnik föl, sötét blúzban, — gallérján a disztinkciót a háború óta forstriftos selyemkendő takarja el, — sötét lovagló-madrágban,
sárga bagaria csizmában. Asztalomhoz került, közvetlen mellém. Bemutatkozott:
— Folba János, divizió-plébános.
Első pillanatban, megvallom, kissé meghökkentem. Nem ilyennek szoktam meg eddig papjaink külső megjelenését. De aztán mégis csak eszembe jutott, hogy egy lovas-divízió plébánosa nem igen teljesítheti szolgálatát éjjel-nappal, feneketlen utakon, hófúvásokon átal, hol a front mögött, hol legelől a lövészárokban, hol kocsin, hol lóháton, hol
gyalog — a megszokott tiszteletreméltó reverendában. És már nemcsak megbarátkoztam a jelenséggel, de mindemképpen jól esett látnom, hogy a pásztor nyáját tudja követni — minden körülmény között, még pedig bátran, lelkesen és okosan alkalmazkodva a bizony-bizony szokatlan és terhes szituációhoz.
Minden ezredhez van beosztva egy-egy tábori lelkész, a legénység többségének vallásából. A divíziónál már mindegyik felekezetnek van lelkésze s ide van beosztva a divizió-plébános, valamennyinek fölötte. A divízió-plébánosok fölött áll az illető hadsereg tábori főpapja (csak katolikus lehet) s ezek fölölt a tábori püspök.
Milyen a tábori szolgálat? Itt átadom a szót szeretetreméltó társamnak:
— Ha nem volna igaz, inkább hallgatnék róla, így azonban örömmel és büszkeséggel mondhatom, hogy hivatásunk teljesítésénél úgy fölülről, mint alulról a legmesszebbmenő támogatásban részesülünk. A harcvonal nem hálás terrénuma a „szabadgondolkozásának. Nagyon közel vannak itt a „legszabadabb szelleműek” is az Úrhöz. Ez természetes és lélekemelő egyaránt. Nem csúfolódik itt a szabadszájú, és nem mosolyog a hitetlen.
— Hivatalos funkcióink között az első az istentiszteletek megtartása. (A nemhivatalosokról most nem szólok.) Persze, csak „wenn die taktischen Verhältnisse es erlauben”, ha a taktikai helyzet megengedi, magyarán: ha biztosítva van egy szabad óránk. Sajnos, ez nincs gyakran. S így meg kell elégednem azzal, hogy ahányszor menetközben pihenő
csapatra akadok, rövid beszéddel bátorítsak, buzdítsak. Ki sem mondhatom, milyen szeretettel, áhítattal hallgatnak.
— Karácsony napján reggeltől estig tűzben állt az egész divízió. Éjszakára nyomorúságos kis faluba érkeztünk, amelynek harmincnégy házába négy huszárezred és egy tüzérdivizió szállásolta el magát. Szereztünk egy apró karácsonyfát, kerítettünk reá néhány gyertyácskát, s fölakasztottuk az istálló mestergerendájára. Ott énekeltük el alatta: Mennyből az angyal. . .
— Szakadatlan ágyúdörgés közepette s a bekerítés veszedelmében .. .
— Kilenc órakor este jutottunk aznap az első falathoz. Éjfélkor misézni akartam, magam nem ehettem. Hogy misézhessek, el kellett hoznom a szomszédból — tizenkét kilométernyiről — a szükséges fölszerelést. Valláskülönbség nélkül körülállt az egész tábor. És beszélhettem a Szentlélekről, aki Pünkösd napján is süvítő szélben és viharban szállta meg az apostolokat s a csüggeteg nyájba reményt és kitartást öntött. . .
— Valójában nem szorultak a mi embereink buzdításra. Annak idején Csurovánál kaptunk erősítésül honvéd gyalogost, 380-am voltak s lassankint leapadtak 60-ra. Ez a 60 legény egyszer egy egész ezredet mentett meg, amelyet éjjel támadt meg az ellenség. Mind a két tisztjük megsebesült, az egyik, Hegedűs, nagykanizsai ügyvéd, a nyolcadik sebét kapta.
— A lelkész dolga a halottak és sírok beszentelésén kívül az anyakönyvi törzskönyvezés, a személyazonosságok megállapítása, amely sok esetben a kis törzskönyvi lapocska hijján, csak föltevés útján s a családdal való levelezés után történhetik meg. Azonkívül külön tervrajzokat készítünk az elesettek sírhelyéről, amelyeket elküldünk a családnak, hogy majd békeidőben föltalálhassák s elhozhassák halottaikat. December 12-ike és 13-ika közölt temettük el Moama-Dolnján Kovácsfy főhadnagyot, Tymbarkon Muhr ezredest, Fejér Elko, Hartmann, Szántay, Takács, Bernolák huszárkapitányokat, Mohr, Bauer huszárhadnagyokat és báró Kazy huszárkadétot. Fiáth Béláról tudtam, hogy Alt-Sandecben fekszik s ezért mikor ez a városka átmenetileg kezünkbe került, el akartam hozni onnét. A városba érve egy koporsóval elindultam a temető felé, a „jedan wengerski huszarski kapetan” sírját volt aki megmutassa, de éppen mikor munkához fogtunk, kezdte az orosz támadását a rét felől s így menekülnöm kellett. A sír fekvéséről tervrajzot készítettem, el is küldtem özvegy édes anyjának, aki azóta meg is látogatta már hős fia nyugvóhelyét. . .

*
Nagy mozgolódás, indul az egyik vonat, fölfelé a harctérre. Összeölelkeznek a vitézek, elfojtva zokog (néhány fiatal asszony, akik még ittmaradnak, szerelettel nézünk utánuk. Az én papom is rövidesen, katonásan elbúcsúzott, ment a regiment után.
— Tudja-e, hogy ez a papocska fene snájdig ember? — szólít meg most egy szőke huszártiszt, — elmondta az okulicei kalandját?
— Nem mondta biz az, — felelek.
— Pedig érdemes volna följegyezni. Okulice előtt elmaradt a divíziójától, mert kirándult nem messzire valami nagyon érdekes régi kolostorhoz. Mire visszajött, már senkit sem talált, szekerén nagy sietve Okulice községben érte utól a trén leghátulját. Alig van itt, jelentik, hogy az úton egy kozák patruj közeledik, mögötte kétszáz lépésnyire nagyobb csapat. Tiszt egy se volt a mieink közölt, fogja magát a főtisztelendő úr, összeszedi a fegyverfoghatókat, tizenegy puskájuk volt, elállják kétoldalt a kozákpatruj útját, az egyiket súlyosan, a másikat könnyebben megsebesítik, mind a kettőt elfogják. Ezalatt a hátulsó csapat a nagy lövöldözésre megugrott .. .
— Ilyen ember a papocska . . .

[Forrás: Landauer Béla: Glória. Kiadta az Élet Irodalmi és Nyomnda Részvénytársaság, Budapest, 1916]