Malomkövek, kérdésekkel

Benda professzort két oldalról is szorítják a megbizatások: egyfelől a hatalmi kényszernek kell mindenáron megfelelnie, másfelől csak olyasmit képes személyesen is képviselni, amiről tudja, hogy népének sorsát ha nem is váltja meg, de helyzetét enyhíti, reményeit ébren tartja, szenvedéseinek valamelyes értelmet ad. Összeegyeztethető ez a homlokegyenesen ellentétes két szempont, amelyek mégsem oltják ki egymást, annál inkább felőrlik a küldetést végrehajtó, áldozatnak odadobott idős orvos egészségét és pusztulását okozzák? Ebben rejlik mind a küldetés, mind a helyzet – és a könyv – mélységes tragikuma.
A regényben a professzort küldetése végén, hazatérés közben éri a halálos szívroham a vonaton – miközben keserűen gondol arra, hogy az ő kétségbeesett, vitatott próbálkozásán kívül senki sem vállalkozott megmártózni abban a bűzlő mocsárban, amit a helyzet orvoslása folytán lehetetlen megkerülni. Valójában viszont, Neumann fülgyógyász a konferencia után még egy évet él: segélyeket gyűjt az üldözöttek számára, előadásokat tart az Egyesült Államokban. 1939-ben éri a halál, New Yorkban, s ezzel végérvényesen magával vitte a személyes tanúságot a nyolc évtizede történt eseményekről, amelyeket azóta is annyi legenda és mítosz éltet, s amelynek dokumentációs anyaga jobbára ma is feldolgozatlan.
A tények azonban tények maradnak: az emberirtással párhuzamosan természetesen embermentés is történt – sajnálatosan, ennek hatékonysága, éppen mert jobbára csak az egyéni fellépések, személyes felvállalások, alkalomszerű és hozzávetőleges akciókban nyilvánultak meg, csepp maradt a tengerben –, ugyanakkor az eviani konferenciát követő évek számos életmentő próbálkozása fullad tragikusan kudarcba.
…A St. Louis nevű óceánjáró gőzhajó például, amely fél évvel a Kristallnacht után indult el (1939. május), fedélzetén közel ezer németországi zsidóval, nem kapott engedélyt, hogy utasai kiszálljanak Kubában, ahová pedig utasainak vízumuk volt, vagy az Egyesült Államokban, és kénytelen volt visszafordulni Európa felé; utasainak egy részét Anglia fogadta be, és ezek megmenekültek, a többieket a nácik két-három évvel később Nyugat-Európa országaiból (Belgium, Hollandia, Franciaország) deportálták; a hajó tragikus kalandja „az elátkozottak utazása” nevet kapta.
…A Struma, amely Konstancából panamai zászló alatt futott ki Palesztina felé (1941. december 12.), Isztambulból német nyomásra kénytelen volt visszatérni a Fekete-tengerre, s ott – a két és félhónapnyi út után – találat érte és elsüllyedt, fedélzetén a zsidó menekültekkel.
…Anglia az ún. „Fehér könyv”-ben (White Paper, 1939), amelyet a gyarmati ügyek minisztere adott ki, erősen korlátozta a fennhatósága alatt álló Palesztinában befogadható zsidók számát, és mindvégig csak korlátozott számban bocsátott ki bevándorlási engedélyeket: úgy ítélte meg, ellenséges országból nem köteles befogadni még menekülteket sem.

Vajon, mit szólt volna mindezekhez Benda professzor – amennyiben megélte volna?
Monhatjuk azt, hogy a menekültügy ma már túllépett a kezdeti bizonytalanságokon, a népek pedig példásan teszik azt, amire nemezetközi szerződésekben kötelezték magukat?
Avagy Evian tétova, bizonytalankodó szelleme, logikája tovább él a mai gyakorlatban?

Csíkszereda, 2014. júliusában