Magyar csárda az Isonzó mentén

Ez is a háború furcsa eltolódásai közül való: tipikusan magyar csárda a fellegek között; az égbenyúló sziklákra aggatva egy darabka Magyarország! Körös-körül hóborította hegyek, még ragyogó napfény a juliusi tél alkonyatában és valamivel odébb, néhány lépésnyire csupán, hogy a vad csobogása tisztán hallatszik, a kékeszöld Isonzó, amint értelmetlen sietséggel igyekszik mind távolabbra a forrásától. Valami irtózatos hálátlanság van e sebességben; szabadulni mindattól, ahová tartozik, elhagyni a forrást, amelyből fakadt, elhagyni az ormótlan hegyeket, melyek a színes vizbe vetett árnyékukkal ostobán merednek utána.
ÉS valami isteni érzés e hűtlenséggel szemben a távoli rónát varázsolni ide, egy darab hazai földet a hegyek közé, egy csárdát a Tisza mellől, magyar tisztekkel, magyar katonákkal, dokumentálni a magyar hozzátartozást százezer mértföldre otthontól, megszólaltatni a magyar dalt egy síró-rívó hegedű elnyűtt húrjain.
A Gombkötő-csárda, — miért éppen hogy így hívják? — nem is úgy készült, magától adódott. Parányi síkság az Älpesekben, ahol a katona megállapodik, mielőtt útját a hegycsúcsokra folytatná, és rövid pihenő, ha véres sebével a maga lában vánszorog vissza, vagy úgy hozzák társai ponyvában. Picinyke rés, ami végtelen enyhülést ad irtó csaták után, új életet ahelyett, mely majdnem elveszett. Mint hajdan minden út Rómába, a csatatérre ez is úgy vezet, néhány talapalattnyi föld mindössze és mégis az egész országot adja. Valami rendkívüli kitalálás: érezni még egyszer a hazát, amikor a magyar katona idegen földön tűzbe megy, és érezni újra, érezni százszorosan, amikor égő sebével oda visszatér. A Gombkötő-csárdában már nem ég, nem tüzel többé, itt megszűnik fájdalom, szenvedés, az Alpesekből a magyar egyszerűen honi földre lép.
Egy nagyváradi főhadnagy a mestere a Gombkötőcsárdának, — az egész jókora lugas fenyőkből. Egyetlen gyalulatlan asztal van benne, akkora, mint egy koporsó, de frissen vágott fenyődeszkából készült és hófehér, erdőszagú, még majdnem illatos. Igazában csak üdítő-állomásnak volt szánva, de magyar tisztek, magyar orvosok csárdává bővítették. Nemcsak teával, tejjel, savanyúvízzel szolgálnak itt azoknak, akik jönnek vagy akiket hoznak felülről, hanem honi ételekkel látják el azokat, akik felfelé mennek. A magyar gyomor pörköltizü Mekkája ez, ahová még háború nélkül is érdemes volna zarándokolni. Amit a nagyváradi posta Lebesgabéban liferál, annak itt van a gyűjtőhelye, és abból egyszer életében jóllakatnak minden tisztet, katonát, akinek útja errefelé vezet.
És hogy a káprázat teljes legyen, a Gombkötőcsárdában állandóan magyar cigány muzsikál. A legjobbak egyike, kiket az öreg Rácz valaha produkált, a nagyváradi Rácz Imre. Persze ő egymaga, a prímás, — a bandája ki tudja merre jár. ö is úgy került, ide a tűzvonalból súlyos betegen, a tüdeje, mély a kávéház fojtott füstjéhez szokott, nem bírta az alpesi tiszta levegőt. Galíciában és a Kárpátokban, ott még ment valahogy, de az Alpesekben a tüdeje kíséretet fütyült a játékához. Hát ledirigálták a Gombkötő-csárdához s most itt muzsikál. Éjjel-nappal fáradhatatlanul huzza, és megható nézni, mint vetik fel fejüket a súlyos sebesültek is mesteri játékára. Már jobban is érzik magukat a magyar dal hallatára, mely itt ez idegen tájon lényegesen másként sír, kesereg. A magyar tehetség szembeszökően van benn ebben az egyetlen cigányban, a magyar jólelkűség, könnyelmű magyar úriság. Óraszám is huzza a sebesülteknek és sorba, rendelésre mindenik nótáját.
— Hát azt tudod? — ez az örök kérdés, amint hogy a válasz is az: — Hát hogyne tudnám!
Pedig még nem is tudja, de elfütyölteti, eldúdoltatja magának egyszer és már tényleg tudja hibátlanul. Minden pesti, váradi tisztet, kadétot névleg ismer.
— Emlékszik, nagyságos úr, egyszer Váradon…?
— Emlékszem.
— A Hungáriában az a szép fekete lány…?
— Férjhez ment.
— Emlékszik… ?
Óraszám rágódna régi emlékeken.
— Bolond vagy, Imre, — korholja valaki — vagy még tán el is lágyulsz! Messzi van Pest ide, Várad is, meg egy se olyan az, mint volt a mi időnkben, régen. Játszszál no, okosabb…
Rácz Imrének megtelik a szeme könynyel erre a beszédre, pedig a legszebb nótáit játszsza.
— Egy cigány, aki sír! — kiáltják többfelől és mindnyájan koccintunk, iszunk, nevetünk.
A muzsikaszó hallatára a sebesült katonák csöndben közelednek a lugas felé. Aztán leülnek; körülülik széles körben, hármas, négyes sorokban. A tisztek, lováról leszállított huszár valamennyi, elgondolkodva merednek maguk elé, aztán le se veszik többé a tekintetüket az egyre fájdalmasabban szóló hegedűről, úgy énekelnek. A közeli ágyúszó elhallgatott, izgalmas csend a tiszta éjben, melyet a teli hold ezüstre mázolt. A távolban libegő arany foltocskák a sűrű fenyők között: szentjános bogarak, amint szerelmi epedésükben hirtelen kigyúltak. Már nemcsak a tisztek énekelnek, a felvonuló katonaság is, mely éjszakára a Gombkötőnél megpihen, és a sebesültek, akik a lugas köré sereglettek, és négy kopott húron által a szívüket küldik oda vissza, ahonnan elkerültek.

[Forrás: Szomory Emil: Havasi gyopár és egyléb levelek az olasz hadszíntérről. Aetheneum AT kiadás.]

Szomory Emil (születési nevén Weisz Manó; Budapest, 1874– Auschwitz, 1944?) író, újságíró, hírlapíró, színikritikus, színműíró, operettszerző. Szomory Dezső (1869–1944) író, drámaíró öccse. Színházi vonatkozású és szépirodalmi jellegű munkákat is írt.