Önéletrajzi dokumentumregény

A bürokratikus káosz mellett leginkább a repülőgépek késése borzolta a idegenvezetők idegeit. Általában éjjel kettő körül gurultunk a reptérre, de a repülőgépek késése miatt gyakran csak reggel felé keveredtünk haza. Addig tétlenül ücsörögtünk, beszélgettünk a bárban, és persze költöttük a pénzünket. Akkor kezdtük legelőször sejteni, hogy nem is olyan nyereséges Geschäft (üzlet) az idegenvezetés. Némelyeknek még a kauciójuk is ráment, tudniillik ezt is kértek azoktól, akikkel szerződést kötött az ONT. Mellesleg az én óvadékom végig tehermentes maradt, amit ugyancsak a szalontai fiúnak köszönhettem, bár az is igaz, hogy tíz évet kellett várnom, amíg kiadták. Tudom, hihetetlenül hangzik, de ez a színtiszta igazság. Pedig de hányszor elkértem! Előbb személyesen, később levélben, melyekre azonban még csak nem is válaszoltak. Végül mégis kiadták, mert a banktörvény értelmében ki kellett adniuk. Méghozzá kamatostul. Vásároltam is belőle nagy büszkén egy csinos kerékpárt. Hogy miért nagy büszkén? Mert engem egész gyermekkoromban nemhogy kerékpárral, de még egy vacak futball-labdával sem leptek meg. Hát én megleptem. A fiamat.

Egy szó, mint száz, annyira elment a kedvem ettől a munkától, hogy már kezdtem örülni, amiért nem állandó jellegű munkára szerződtem. Az egyik idegenvezető kartársnő, egy őszhajú, nyugdíjas mámi, el is sírta magát előttünk.
– Gyerekek, én nem bírom tovább, még hazamegyek – potyogtak a könnyei. – Hiszen ez a hely kész bolondokháza.

Erre gondoltam én is, aztán mégis maradtam. Egy hónapot, kettőt majd csak kibírok valahogy, utána tényleg visszamegyek falura tanárnak. De addig is, ami jár, az jár. Legalább Maja élvezze a tengerpartot helyettem.
– Elvégre ezt ígérték: szállást, kosztot grátisz. Vagy tévedek? – emlékeztettem szerényen az illetékes vagy tudom is én, miféle elvtársat, miután akadt itt minden Mamaian, csak illetékes elvtárs nem.
Meg is kaptam a választ legott:
– Sajnálom, erről nincsenek információim. Forduljon talán valamelyik illetékes elvtárshoz!
– Például?
– Budulea elvtárshoz. Ő állítólag mindent tud.
Budulea elvtárs:
– Ígértük, hogyne ígértük volna, de miért hozzám fordul? Ez, kérem, Kohn elvtárs asztala.
Kohn elvtárs:
– Bocsásson meg, de erre most nincs időm. Jöjjön vissza holnap reggel nyolcra, amikor job­ban ráérek.
Másnap:
– Már megint maga az? Nyögje ki gyorsan, mit kíván! Kap rá két percet, úgyhogy kurz und bündig: röviden, de velősen!
– Mint említettem, megállapodásunk értelmében szeretném a feleségemet…
– Kohn elvtárs! A Neckermann Társaság egyik képviselője szeretne önnel beszélni.
Folytassam? A lényeg lényege, hogy semmit sem váltottak be mindabból, amit még Nagyváradon ígértek. Oké! Még egy ilyen húzás, és úgy itt hagyom Mamaiat, mint Szent Pál az oláhokat – fogadkoztam magamban. Mindettől függetlenül mégis csak úgy illene, hogy valamivel kárpótoljam a nejemet. Az ám, de mivel, mert pénz nélkül még egy olcsó szuvenírt sem vehetek. Hát ha nincs, szerzünk, méghozzá ugyanúgy, mint főiskolás koromban: eladom a vacsorajegyemet, mert ebédelni azért muszáj, a szentségit! Így vehettem végül pár doboz nyugati cigarettát, ugyanis Mari a lelkemre kötötte, cigaretta nélkül haza se merjek jönni, mert kikapok.
A bili akkor borult ki igazán, amikor bejelentették, hogy a jövőben még több pénzügyi tran­z­akcióval járó munkánk lesz. Hohó, nem oda Buda! Hogy erre a gatyám is rámenne, szalontai földi ide-oda, az több mint nyilvánvaló, következésképp pucoljunk, pucoljunk, amíg még nem késő.

(Folytatjuk)