1

Balázs András (1943–1978) Tetők magasából című verseskötetének (Korunk – Komp-Press, 2014) bemutatójára kerül sor 2014. július 15-én, kedden 17 órától a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyag-termében (Kőkereszt tér 2.). A könyvet bemutatják és a szerző emlékét idézik: Balázs Imre József, Lőrincz György, Oláh István. Közreműködik: Balázs Éva színművésznő.

2

Balázs András (Székelyudvarhely, 1943. júl. 10. 1978. ápr. 28., Székelyudvarhely) újságíró, költő. 1966-ban a BabeşBolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakból szerzett oklevelet. 1968-tól a Hargita belső munkatársa: szülőföldje művelődési életével foglalkozott. Verseit 1962 óta az Utunk, Ifjúmunkás, Igaz Szó közölte, szerepelt a Vitorla-ének (1967) és a Megtalált világ (Mv. 1968) c. antológiákban. Kéziratban maradt kötete: Cicoma nélkül.
Molnos Lajos: B. A. Utunk 1978/20. [Romániai Magyar Irodalmi Lexikon]

3

Oláh István:

Arról, hogy mit nem tudok Drisuról

Drisu 1967 júliusában lépett be életünkbe, azóta is ott van, még ha csak ritkán beszélünk is róla. Ő volt az egyik hírhozó. Az ember életében előfordul néhányszor, hogy különleges és mondjuk ki nyugodtan, a halálig fontos hírek hozói keresik meg, s az illető személye összenő azzal, amit hoz. 1967 júliusában egy ocsmány, de akkor így is, úgy is jó tömegszálláson, miután leült az ágy szélére, azt mondta: Pistu, lányod született, apósod megkért, adjam át neked ezt a hírt, s hogy Klári meg a leányka jól vannak.
Abban a pillanatban kimerevedett a Jenőfalváról szerzett rozspálinkától nehéz levegő, egy KISZ-es kapta ajándékba, a zoknibűzök is felszívódtak a magasba, arasznyival alatta megcsendült halkan, ünnepélyesen a szférák zenéje. Igen, ez volt az a megyésítésbe oltott barokk, amelyben ha a vizek muzsikája szólt, csakis a tömegszállás tömegmosdójából reggelente, kopogó bádoghangon. Drisu meg úgy lehetett hírhozó, hogy telefon nem volt a teremben, az épületben, hetente egyszer, csütörtökön elment az ember a postára, kért egy interurbánt, ami akkor még nem feltétlenül azt jelentette, hogy városközi, mert Csík bizony jókora falu volt a barátságos kispolgári fészek, Székelyudvarhely mellett. Kért és kapott, apósoméknak pedig, a Rákóczi utcában hogy, hogy nem, de telefonjuk is volt.
Pistu, lányod született, mindketten jól vannak. Ez valóban egy akkora hír, ami néhány más – nagyszerű, vagy tragikus mellett – egy életre kitart s nem feledteti, ki hozta félmosollyal az arcán.
A ma délutáni témában vagyok a leggyengébb. A feladvány pedig: Balázs András, a költő, miután élt s miután meghalt, annyi csend és most e kései, de szükséges ráidőzítésben. Tulajdonképpen semmit nem tudok a költőről, ha nem járt volna kezemben a Vitorla-ének, nem is tudnám akkori eszemmel, hogy az volt. Vagy nagyon magánügyének tekintette akkoriban a verset, vagy nagyon közügynek az újságot, amelynek ő is, én is zöldfülűje voltam. Ez életünk Vadkelet-korszaka, és arany itt is van, csak meg kell találni. Érdekes egy világ volt az akkori, valami eufóriákkal telezsúfolt hisztéria fogta be az új megyeszékhelyt, a szinte csak falvakból álló vidék megőrizte nyugalmát. Előbb még lefutott egy mai szóval mondva polgári engedetlenségi megmozdulás, aminek az volt az eredménye, hogy Csíkszereda lett a megyeközpont és nem Udvarhely. Mi ott is jól éreztük magunk, bárhol, ahol a főiskolán vagy egyetemen tanultak morálja becsődölt. A kolozsváriakat, de minket is valami álomkórhoz hasonló tünetekkel járó népszolgálatra ösztökéltek, őket Balogh Edgárék, minket már nem emlékszem, hogy ki, lámpásként kellett volna lobognunk a megfélemlített és elbutított falu hosszán, egy olyan berendezkedettségű közösségben, amely már rég nem volt az, s amelyben a traktorista meg a milicista felesége jóval fölöttünk állt az értékrendben.
Pedig az újság se kutya, barátaim, csak a megyésítés előtti lapok tele voltak a minden kutyánál rosszabb tollnokokkal, főleg a vidékiek, s az örökös jelentgetések, az aknamunka miatt senki nem érezhette biztonságban magát. Oda nem lehetett, mai eszemmel úgy mondanám, nem is lett volna szabad bekerülni, egy héten belül felfalták volna az új és (ez is szempont!), tehetséges kezdőt. Mi jól megvoltunk egymással a ’68 februárjának végén megalakult lapnál, a Hargitánál, a sepsiszentgyörgyiek szintén a Tükörnél, sőt, valami nem titkolt elégtétel volt számunkra, hogy őket meg minket etalonként emlegettek egy idő után. Főleg Sepsin, Dali Sándor keze alatt egy nagyon tehetséges társaság gyülekezett, mi alattuk voltunk jó néhány arasszal, de még mindig jobban álltunk, mint a többiek.
Azon a napon is, amikor Drisu meghozta a hírt Udvarhelyről, épp Tusnádfürdőre készültünk, a tükrösökkel volt futballmeccs. Költők cigliztek költőkkel, ami könnyed nyári turnír volt valamikor a huszadik században, s ami aztán valamelyik vendéglő teraszán folytatódott, büntetők még nem voltak, bár egy Branis nevezetű úriember, aki valami első titkára volt a megyének, reggelente panaszkodott, hogy az ideiglenes szállásával egy emeleten levő szerkesztőségi szobából még éjfél után is tivornyaszerű munkazajok hallatszottak, s nem tudott aludni, márpedig az első titkár álma: legalább egy megyét érintő közügy!
Drisu mindebből kimaradt, megkockáztatom, nálunk úribb helyzetben volt. Hogy, hogy nem, Albert Antal főszerkesztővel megállapodtak az udvarhelyiek, az is lehet, fordítva történt, hogy a városnak kell egy tudósító, mert ott is van filmhét, csárdásest, hazafias munka, Küküllőpart-tisztogatás, képzőművészeti tárlat, műkedvelő mozgalom… S amiért még irigyelni is lehetett a tudósítót: lakást kapott a vasútállomással szemközt, egy kockablokk negyedik emeletén! Utólag elhiszem, egy neorealista dráma éjszakai menedékhelyére érkezett a hírrel, ezt nemcsak mi, hanem ő is tudta. De a versekről változatlanul nem beszéltünk, ha beültünk valahova, inkább az újságról, s hogy mit kell megírni. Hogy mit lehet, az sem jött igazán szóba, mert akkoriban, még ha a prágai tavasz korszakát éltük is, és hihetetlen, de így volt, felleltározták az írógépek betűkészletét, mégsem éreztük a nyomást, ellenkezőleg: büntetlenül le lehetett írni azt, hogy Orbán Balázs, hivatkozni lehetett rá, idézni, s hogy itt „a Hargita két emlőjén” székelyek laknak. Belebámultunk a délutánba, mindaddig nyugodt álló- (vagy inkább ülő-)kép voltunk, míg nem történt egy s más egyik-másik sorsában, amire most már nyugodtabban szokás rámondani, hogy ez is benne van az emberéletben. De akkor…
Én azért örülök ennek a könyvnek, mert nem ismertem egy strófáját, egy sorát sem. Számomra Drisu úgy volt költő, ahogyan a Hargita Kalendáriumban olvastam őt, néhány költőként is induló kollégát, s olvashattam magam is.
Hét végére írj egy kis, könnyed verset Márton Árpi vagy Gaál Andris illusztrációja alá, jelentette be Papp Dezső, a szerkesztőségi főtitkár. Két, legtöbb három strófa, nyolc-tizenkét sor, tudod te, mit s hogyan. Hogyne tudtuk volna, amit azóta se.

Utóirat
Tudom, mit nem tudok Balázs Andrásról. A kétkedés e bizonyossága megnyugtat. Végig kell olvasnom száraz, s olykor mégis fényes sorait nosztalgiátlanul, a nosztalgia fiatalságunknak szólna, ez nem a mi előjogunk, mert (hadd fedezzem fel a spanyol viaszt) mindenki volt fiatal legalább egyszer, még akkor is, ha fiatalon halt is meg. Amint az is közhely, hogy rendszerint túlélik, még csak nem is úgy, mint a pestist a szerencsés kiválasztottak.
Drisuval nem ez történt.

4

Balázs András: Három vers

Nincs bennem szemernyi diadal

Nincs bennem szemernyi diadal,
csak mindennapok estéin
utcákra űző vágy,
örökös mai-holnapi tennivaló,
civódásokból élő megenyhült szerelem.
Lassan húszévesek is mások lesznek,
s én, engedetlen, öt év előtti,
közöttük csetlek-botlok mégis,
kamaszos álmukat fürkészi hajnalos szemem,
nincs vége-hossza rajongó útjaimnak, –
nincs bennem szemernyi diadal.

Egy pillanat a távozásból

Nem, nem voltak különös, versbe való gondolataim,
s hazudnék, ha egyáltalán gondolatoknak nevezném
azokat a képtöredékeket,
melyek – míg néztelek – szemem előtt sietve
végigvonultak.
Sietve, mert – tudod jól – csak egy pillanatig
tartott az egész.
Aztán köszöntem, köszöntél,
s már elfordulva hallottam,
amint az ajtó halkan becsukódik,
félve talán, hogy szentségtörést követ el,
ha megcsettinti pletykás nyelvét
a zárban.

Aktuális szöveg egy dalra

Valami rémes sietséggel
indultam el, hogy el ne késsem.
Valami furcsa betegséggel
indultam el, de el nem értem.

Valami dühös ijedséggel
töprengtem, hogy is mehetnék el.
Remegtem szörnyű reszketéssel,
s csak rád gondoltam szeretéssel.

Indulnék most már mindenképpen.
Nem tudom, hol talállak éppen.
Kések szaggatnak fájdalommal,
s civódom veled önmagammal.

Kemény az álom, kemény az ágy is.
Megfojt, ha hagyom, ez a magány is.
Indulok újra sietséggel,
valahogy, valahogy el ne késsem.

E három verset a költő posztumusz kötetéből válogattuk: Tetők magasából, Korunk Komp-Press, Kolozsvár, 2014. Sajtó alá rendezte Balázs Imre József. Ő mutatja be a könyvet az érdeklődőknek, Balázs András egykori barátainak, ismerőseinek július 15-én Székelyudvarhelyen.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ