A kórház konyhája körül estefelé összegyülekeznek a kóbor kutyák, a tudományos kísérletek katonaszökevényei. A homályban is látszik a bundásokon, hogy nincsenek a rendhez hozzáidomítva; lomposak, tarkák, szabálytalanok és esendőek, nem ismerik a vezényszavakat, kivéve a takarodó bejelentését.

Ha nem mondják nekik, hogy „takarodjatok”, az már üdvözlésnek, sőt szívélyes vacsorameghívásnak számít. Ezért hajlandók farkcsóválva köszönteni azt, aki nem szól hozzájuk. Sőt melléje szegődnek és a kóbor kutyák szószólóját szimatolják a tanácstalan setafikálóban.

Első nap, amikor váratlanul egy kutyafalka közepében találtam magam, úrrá lett rajtam az ijedelem, sarkon fordultam és bizonytalan léptekkel igyekeztem menekülni. Mozdulataimból bármely emlősállat, a nyulat is beleértve, a félelmet olvasta volna ki. A lompos gyülekezet azonban elvesztette a helyzetet felfogó érzékét. Behúzott farokkal kezdtek el rohanni mellettem, és arra törekedtek, hogy minél jobban megelőzzenek, mígnem a látszat szerint üldözőjükké vagy hajcsárukká váltam. Mondhatni nagylelkűen előlegezték számomra a kegyetlenség virtusát, ami lassan úrrá is lett rajtam, miközben vegyes érzelmekkel szaladtam utánuk.

Elhatároztam, hogy az első kutyát jól oldalba rúgom, ha utolérem. Alantas szándékomnak azonban nem tudtam érvényt szerezni, mert a kutyáka futásban óriási gyakorlatra tettek szert.

Pillanatok alatt szétszaladtak és amikor visszafordultam a konyha felé, rövid idő múlva újra találkoztam a megugrott falkával. De már mint régi ismerőst üdvözöltek, lapítottak és csóválták a farkukat.

Én fölemeltem egy kallódó lézet, mire lehasaltak és a legbátrabb közelebb kúszott és a lécet kezdte nyalogatni. Szégyellem bevallani, de rásóztam; egyrészt mert az előbb megkergettek, másrészt meg nem értem őket utol.

Erre a csapzott kuvasz alázatosan nyöszörgött és a lécet úgy nyalogatta, mint egy gyermek a fagylaltot. Kissé fájt tőle a foga, de tele volt a szeme örömmel.

– Mars! – mondtam neki, mire szűkölve hátrahúzódott és átadta helyét egyik irigy vetélytársának; így hát az is nyalogatta a lécet, mintha csak egy jó orrba vágás hiányoznék neki a tökéletes boldogsághoz.

Nem ütöttem meg. Nem jóságból, hanem mert beláttam a verés fölöslegességét. Vagy talán a lécet sajnáltam, amelyen áhítatosan sorra végignyalták volna.

Közben a konyháról csontokat és ételmaradékokat dobtak ki, szó nélkül, ami azt jelentette, hogy a kutyák a lehető legmelegebb hangon meg vannak hívva vacsorára. Nem akartam végignézni a marakodásukat, így hát magukra hagytam őket, csak éppen a lécet vágtam közéjük. Egy kutyát el is találtam, ez otromba nagy állat volt, felnyüszített és dühében beleharapott a legkisebb kuvasz fülébe, hogy fájdalmát megtorolja.

Azzal elvonultam és csak másnap jutottak eszembe a konyha körül settengő kutyák.

Ott lapultak bizonytalan őrhelyeiken, mintha a világot akarnák megvédelmezni a konyhától. A világ házőrzői voltak, morogva törtek reá a világ felé repülő csontokra, galuskákra. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a földkerekséget ilyen ebek védelmezik, addig egyetlen galuskát sem lehet merénylő szándékkal a nagyvilág pofájába vágni. És ez így gazdaságos, mert a kutyákat nem a békés földkerekség, hanem a békétlen, csörömpölő konyha élelmezte.

És a kutyák fölmérték eredendően bizonytalan helyzetüket, hamis házőrzői mivoltukat, féltek a világtól és tisztelték a csontot hajigáló konyhát.

Közelebb mentem hozzájuk és reászóltam a bestia kutyára, arra, amelyiket előzőleg eltaláltam a léccel.

– Kutyuska… Kutyuska – mondtam neki barátságosan, mire a nagy dög vicsorítani kezdett.

– Takarodj – kiáltottam reá ijedten, de ezt a kutya-dúvad meg is értette. Lehasalt, és farkával jobbra-balra verni kezdte a port.

Csapzott hegyesfülű tökfejében összezavarodtak a szavak. A szidalom asztali áldást jelentett, tudta, hogy ha leteremtik, abból csont származik a végén.

De a becézés gyanús volt és szokatlan, mert nem sejtette, hogy az efféle szép szavak után miféle korbácsot vesz elő a világ.

* Az egykori Előre szerkesztőségi kacatjainak 1990-es kiváncsi „csáklyázása” közben, az egykori főszerkesztői irodában, egy fiók mélyén néhány irattartóra bukkantam. Egyikből mindjárt 3 eredeti Bajor-kézirat, illetve azok mellékelt gépi átirata került elő, feltehetően abból az időből (a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje), amikor Bajor Andor az országos bukaresti magyar napilap kolozsvári fiókszerkesztőségének fizetett munkatársa volt, s penzuma abból állt, hogy heti egy szatirikus írással ellássa az Előrét. Az első, fiókban rekedt kéziratot már bemutattuk 1991-es RMSZ-beli közlése nyomán. Most a másodikon a sor. (csg)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ