A költő magánya akkora, hogy már csak az istenben remél barátot, apát, meghallgatást. Oly hálás lenne egy ilyen megoldásért, hogy sorsában ő maga is megistenülne. (Cseke Gábor)

Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
1925. ápr. / 1934

„Ne félj ostobának lenni” – olvashatnánk így is a kezdősort, ha az ostobaságot itt az értelme(zhete)tlen dolgok egyetlen kezelési (értelmezési?) módjának tekintenénk. Magányos tett, de csak így lehetséges az ellentmondások feszítő örvényében, a gondolatok tépő-szaggató viharában, vélt-remélt középúton, ahol „nem lehet soha nem igaz szavad”. (Szonda Szabolcs)

Légy ostoba

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.
Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Nem lehet soha nem igaz szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.
1935. aug. 6.

(Folytatása a következő pénteken)