Kihallgatáson a püspöknél, nagyapó halála és a Securitate

Rövid, tengerparti kalandom után majdnem végig falusi, 1000 főnél alig népesebb iskolákban oktattam. Soroljam fel, melyekben? Asszonyvására, Hegyközszentmiklós, Köröstarján, Örvénd, Paptamási, Jákóhodos, Kágya, Bihardiószeg, Micske, Hegyközcsatár. A lista persze nem teljes, de ezekről majd csak a megfelelő időben teszek említést. A kinevezésem normális esetben egy tanévre szólt, utána újabb kérvényt kellett beadni. És ez így ment bizony évekig. Állandó vagy pláne városi munkahely szóba sem jöhetett (de még az egy teljes tanévet sem szavatolták). Ilyen státuszhoz kizárólag azok juthattak, akiket tanfelügyelő vagy a nagyhatalmú pártbizottság valamelyik tagja protezsált.
– Én a maga helyében megpályáznék egy fordítói állást valahol – vetette fel az ötletet egyik nyugdíjas ismerősöm, akivel még a tengerparton kötöttem barátságot.
Nem sok reményt fűztem hozzá, azért megpályáztam. Teljes kudarc, ugyanis ehhez még na­gyobb protekcióra lett volna szükségem.
– Lássuk, mi van még? – húzta össze szemöldökét a szemüveges, majdnem teljesen kopasz patikus. – Adminisztratív munka? A néptanácsi munka sem szégyen ám.
– Sőt, csupán az a gáz, hogy semmiféle képesítésem nincs hozzá, márpedig e nélkül még egy üzemi irodába sem vesznek föl.
– Könyvtár? Vagy ehhez nincs kedve?
– Köszönöm, hogy ennyire igyekszik segíteni, de már megpróbáltam.
– És?
– Elutasítottak.
– Hát próbálja meg még egyszer!
Újabb kudarc! Ekkor léptem egy merészet, és kihallgatást kértem Papp Lászlótól, a nagyváradi püspöktől, aki akkor valamiféle területi (vagy Nagy Nemzetgyűlés-i?) képviselő is volt egyúttal. Értik, nem? Képviselő. Kell ennél jobb protektor?
– Tessék! – kínált hellyel kimérten a kistermetű, köpcös főpap. – Mielőtt előadná a panaszát, mondjon néhány szót magáról!
– Nevem Nagy Pál. Román-magyartanár vagyok és református – hangsúlyoztam a református szót. – Itt lakom nem messze, a Petru Groza utcában. Édesapám lelkész… volt, a keresztapám László Dezső, jelenleg püspök helyettes Kolozsvárt.
– Csak nem! – engedett tartózkodásából Papp László. – Hogy van az én kedves testvérem?
– Köszönöm, jól – füllentettem, ugyanis alig, és akkor is csak levél formájában kommunikáltunk egymással.
– Tudja, milyen nagyhírű, remek író a maga keresztapja? Olvasta a Magyar önismeret című cikkgyűjteményét?
– Nem.
– És az Akarom, tisztán lássatokat?
– Nagyon szégyellem, de azt sem.
Megcsóválta a fejét, de nem marasztalt el érte.
– Halljuk, mi célból keresett fel, tanár úr!
Előadtam.
– Tehát napi ingázási lehetőségekkel rendelkező, állandó, vagy legalábbis helyettes tanári állást óhajt Váradon? – summázta beszámolóm végén Papp László.
– Ha lehetne. Beleértve természetesen Máriát, a feleségemet is.
– Magától értetődik. Nos, kedves tanár úr, tudomásul vettem a kérelmét, ami azonban így még nem sokat ér, ezért javaslom, foglalja írásba az egészet, mondjuk, memorandum formájában. Ismeri a szólást? Verba volant, scripta manent: a szó elrepül, az írás megmarad.
– Na, hogy ment? – érdeklődött otthon Maja, akivel előzőleg közöltem, hova megyek és mi célból. – Jó helyen zörgettél, egyáltalán ajtót nyitottak neked ott valaki?
– Naná! – válaszoltam ujjongva, és töviről hegyire elmeséltem, miként folyt le a kihallgatás, továbbá milyen ígéretet tett a püspök úr.
– Pazar! – dörzsölte meg a kezét a feleségem. – Annak meg külön örülök, hogy engem sem hagytál ki a sztoriból.
– Hogy hagytalak volna ki? Biztosítalak, még ha csak szimpla barátok lennénk, sem babrálnék így ki veled. Most már csak azért imádkozz, nehogy az írás is a szavak után repüljön.
– A püspök úr vagy Săndulescuné miatt?
Ana Săndulescu volt ugyanis a Bihar Megyei Tanfelügyelőség akkori kiskirálya, más szóval vezér-tanfelügyelője. Amúgy elég sokszor volt hozzá szerencsénk, ám eddig csak elutasítást és kifejezett ellenszenvet tanúsított irántunk.
– Mindkettőjük miatt.
– Á, nem hiszem. Ha egy püspök megígér valamit, arra mérget vehetsz, apukám. Az meg külön szerencse, hogy képviselő is egy személyben. Szerkeszd csak meg szépen azt a beadványt, Săndulescuné miatt meg ne aggódj! Nem fog az ujjat húzni egy országgyűlési képviselővel.
– Olyan biztos vagy benne?
– Száz százalékig. Szerintem még az sincs kizárva, hogy váradi iskolában kapunk katedrát – ábrándozott Maja, később magam is.
És igaza volt! Mármint annyiban, hogy a püspök úr valóban eljutatta memorandumomat a Vezérnek. Eredmény: szuplinitorból kinevezett tanár lettem egy isten háta mögötti faluban. De csakis én, ráadásul olyan községben, mely ugyanolyan színvonalon állt, mint Doh, ahonnan szinte négykézláb menekültem el valamikor Majával.
– Ez nem lehet igaz – meredt Maja a kinevezési okmányra. – Ez valami vicc vagy…
A folytatást nem hallottam, mert kirohantam a szobából. Este fele pedig már két danázó ember tántorgott a Petru Groza-i lakásba: az apósom és… én. Egymásba karolva, részegen.
Eltelt egy év. Egyik nap táviratot kaptam Marosvásárhelyről:
Meghalt a nagyapád. Stop. Temetés három nap múlva. Stop. Ilus néni. Stop.
Te jó ég, még egy haláleset! Alig halt meg édesanyám, most a nagyapó. Elkenődve utaztam ismét Vásárhelyre. Tény, hogy sok mindenért haragudtam az öregre, azért szerettem is, a kutyafáját. 91 év, nem kis kor, és ahogy Ilus néni mesélte, szellemileg végig fitt maradt az én ado­mázó, latin közmondásokat idézgető nagyapám.
– Ez a tied! – nyújtott át Ilus néni egy jegygyűrűt. – Mielőtt meghalt volna, a lelkemre kötötte, adjam át neked okvetlenül ezt a jegygyűrűt.
Ez volt az a gyűrű, amit a Majával való esküvőnkre ígért annak idején, aztán – jellemző módon – megfeledkezett róla. Most eszébe jutott, és a mai napig is itt lapul valamelyik fiókban, tudniillik nem szeretem viselni.
Azonkívül semmit, igen, igen, jól értették, semmit sem hagyott ránk az egykori kisgazda és tanító.
– Lehetetlen – hitetlenkedett Jancsi, aki velem egy időben érkezett Vásárhelyre. – Hol a végrendelet? Szeretném látni a végrendeletet, de azonnal.
No, azt nézhette: valóban kisemmizett minket az öregúr. Pedig azért lett volna, mit ránk hagynia. Kétségtelen, hogy államosították a házát, földjeit, de még ott voltak a családi ékszerek, továbbá a bankbetétje, ami szintén tekintélyes összegre dagadt hosszú élete folyamán.
– Még találkozunk, merthogy ebből per lesz, azt sejtheti – búcsúzott el Jancsi a temetés után az idős asszonytól. – Hogy a nagyapánk, miért végrendelkezett így, egyelőre nem tudjuk. Szerintem csakis két oka lehetett. Vagy nem volt beszámítható állapotban, vagy egyszerűen félre­vezette nagyapót.
– Ezt… ezt kikérem magamnak – sápadt el az öreg hölgy. – A maguk nagyapja saját elhatározásából és szellemi képessége teljes birtokában cselekedett úgy, ahogy cselekedett.
– Ne mondja! És erre meg is merne esküdni?
– Én nem szoktam csak úgy, minden semmiségért esküdni. De ha szükséges, igen, akár meg is esküszöm.
Ilus néni után azonnal felkerestünk egy ügyvédet, és annak rendje és módja szerint megtá­madtuk nagyapó testamentumát.
Nem sokkal ezután, pontosabban 1972 őszén kaptam egy levelet a vásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolától, melyben többszöri tudakozódásomra közölték, melyek a rendezői vizsga követelményei.

(Folytatjuk)