Önéletrajzi dokumentumregény

Aha, tehát mégis beindult a magyar rendezői szak, melynek megalakulása mindvégig olyan kétséges volt! Sajnos úgy láttam, ezeknek a követelményeknek én aligha tehetek eleget, ezért kénytelen kelletlen lemondtam a vizsgát és ezzel minden ehhez kapcsolódó tervemről. Ebben az elhatározásomban erősített meg keresztapám levele is…

László Dezső levele (részlet)

A sors iróniája, hogy éppen abban az évben végeztem el azt a bizonyos, kultúrházakra specializálódott színész-rendezői kurzust is, amikor az már semmit sem jelentett a számomra. A végzettek sorsának további alakulásáról három személy kivételével nincs értesülésem. Az egyik ilyen személy Alla Tăutu, a csoport színész vezetője. 2013-ban halt meg, 83 éves korában. A másik Stelian Vasilescu író, költő, színikritikus. Ő volt az iskola színháztörténeti előadója. Élt 76 évet. Constantin Mălinaş. Kolléga. Előbb a Váradi Szakszervezeti Kultúrház, később a megyei könyvtár igazgatója, hírlapíró, szerkesztő, egyetemi tanár stb. 67 éves korában költözött el az élők sorából. Nyugodjanak békében!

A Művészeti Népi Iskola végzős diákjai

Úgy tűnt, az a sors akarata, hogy életem végéig szuplinitor maradjak. Merthogy a püspök úr segítségével szerzett kinevezést nem fogadtam el, az evidens. Hacsak az egyik művészeti iskolás kollégám nem tartja be az ígéretét. Hogy mit ígért a kolléga? Nem többet és nem is kevesebbet, minthogy azonnal kinevez könyvtárosnak az éppen akkor épülő szakszervezeti kultúrházba, amint ő lesz az igazgató.

– Jó vicc. Arra aztán várhatok.
– Nem vicc, tényleg én leszek, sőt, máris az vagyok – szólta el magát az alacsony termetű, kurta nyakú pedagógus.
– De hát hogy a fenébe! Hiszen még sem fel sem épült a kultúrház.
– Még nem, de ennek semmi jelentősége. El van ez már döntve, barátom – mosolygott magabiztosan Constantin Mălinaş, ugyanis így hívták a kurta nyakú kollégát.
Hittem neki, mert kinek higgyen az ember, ha már a saját sorstársához sincs bizalma, és attól kezdve szorgalmasan, szinte naponta lestem, hogyan emelkedik, szépül Nagyvárad egyik legmonumentálisabb létesítménye, miközben fel-felkerestem a kollégát, hogy személyesen is érdeklődjem ez ügyben. Elég sokáig tartott, amíg felépült, de hát semmi sem tart örökké. Hurrá, nyomás a dirihez!
– Felépült a kultúrház. Még mindig te vagy az igazgató?

– Micsoda kérdés! Hát persze, hogy én vagyok.
– És arra is emlékszel, mit ígértél, mielőtt felépült?
– Hogyne.
– Köszönöm, nincs több kérdésem, illetve… mikor mehetek dolgozni?
– Hú, barátom, az még odébb van. Sok víznek kell még lefolynia a Körösön ahhoz, hogy be is rendezzünk egy ekkora építményt.
Két hét múlva újra betoppantam Constantinhoz.
– Berendeztétek a kultúrházat?
– Jaj, ne türelmetlenkedj már úgy, jóember! Akadt néhány építési hiba, most éppen azt javítjuk. Gyere vissza két hét, nem, inkább hónap múlva! Akkorára biztosan minden, az utolsó szegtől a könyvespolcokig a helyén lesz.
Kivártam, utána majd szétrobbantam dühömben, amikor blazírtan kijelentette, hogy:
– Kicsit elkésett, tanár úr. Már kineveztünk egy könyvtárost. Miért nem jöttél hozzám hamarabb? A kultúrház felépült, a könyvtár tele könyvekkel, te meg úgy eltűntél, mint szürke szamár a ködben, már elnézést. Márpedig egy könyvtárnak működnie kell, ha már létezik. Ezt nyilván te is belátod.
– El-tűn-tem? – tátogtam, mint hal a szatyorban. – Talán kerestél? De még ha így is lett vol-na, nem éppen te kérted, hogy két hónapnál hamarabb ne dugjam ide a képemet?
– Most már mindegy. A lényegen ez már semmit sem változtat. Viszont nagyon szívesen látunk majd mint rendezőt, amint sikerül létrehoznunk egy amatőr színjátszó csoportot. Nézz be hozzánk a jövő hónapban. Hátha akkor már többet tudok mondani.
Megköszöntöm Constantin nagylelkű ajánlatát, és sok szerencsét kívántam a könyvtárosnő-jéhez, aki nem volt más, mint… saját tulajdon felesége.
Ilyenkor szokta Flórián barátom mondani: sunt un om ratat, magyarul: peches ember vagyok, mai szóval: sikertelen ember, örökös vesztes, azaz lúzer. Én sosem mondok ilyesmit, legfeljebb azt, hogy a dolgok alakulásából következően ennek így kellett történnie.
De történt akkor ennél cifrább dolog is, melyre 42 év távlatából is teljesen tisztán emlékszem. Éppen egyik magántanítványomtól búcsúztam, amikor fiatal, összenőtt szemöldökű férfi kere¬sett fel a Petru Grozai utcai lakásban.
– Jó napot kívánok! Nagy Pál elvtársat keresem – szólított meg románul.
– Tessék, én vagyok.
– Alexandru Suciu hadnagy. Securitate – mutatott fel egy fényképes igazolványt.
Már megint! – szúrt belém a felismerés. Először a szebeni kislányhoz írt szerelmeslevelek kapcsán, most meg… Az ám, milyen ügyben keresnek?
– Tudtommal egyedül vagyunk, de ha mégsem, most szóljon, mert amiről itt tárgyalunk, még véletlenül sem hallhatja meg a b. neje vagy bárki más a családból.
– Pillanatnyilag senki sincs itthon, úgyhogy nyugodtan beszélhet.
– Ön, ugye, román–magyar szakos tanár, Vásárhelyen végzett, és Örvénden tanít.
– Honnan tudja?
– De tanár elvtárs!
– Bocsánat! Igen, ott tanítok.
– Jól érzi magát a faluban?
– Fogjuk rá, egyébként nem mindegy, ha jövőre úgyis máshova helyeznek?
– Miért? Nincsenek megelégedve magával?
– Szerintem megvannak, csak a katedra foglalt, hadnagy elvtárs. Miután ennek a szakmának 70-80 %-a nő, akik többnyire szülnek is, elég nagy a helyettes tanárok aránya. A helyettesítés ideje általában egy esztendő, utána le is út, fel is út. A mór megtette kötelességét, elmehet.
– Mi a helyzet Mamaiaval? Nem volna kedve újból idegenvezetést vállalni?
– Eltalálta.
– Komolyan?
– A legkomolyabban.
– Hát… Elég hihetetlen hangzik, miután annyian rajonganak az effajta munkáért, és hiába, mert itt aztán vágni kell a földrajzot, nyelvet stb. Magának tálcán kínáljuk, erre kiderül, hogy már nem is érdekli.
– Ki kínálja tálcán? A Securitate?
– Igen, mi.
– Hm. És ehhez meg is van a joguk, illetve lehetőségük?
– Kételkedik benne? Genosse Nagy, Genosse Nagy, ich habe Sie mir klüger vorgestellt [Nagy elvtárs, Nagy elvtárs, én magát okosabbnak képzeltem].
– Nocsak, maga ilyen szépen tud németül?
– Ja. Azért mi sem vagyunk analfabéták – folytatta a hadnagy németül. – Nálunk alapköve-telmény a nyelvtudás, és higgye el, még sok más diplomás, tanár, mérnök is dolgozik ám a Securitaten. Én magam például némettanárnak készültem…
– Mégis szimpla szekus lett.
– Ne mosolyogjon, kérem, ne mosolyogjon, mert még megharagszom magára. Természetesen az lettem. És tudja, miért, Genosse Nagy?

(Folytatjuk)