…és a parancsok gyors közlésének fontosságát már az ókori hadvezérek is felismerték. Ilyen célra már az ókorban is használtak lovasokat, sőt néhol postagalambokat is. Nagyobb távolságoknál, a gyalogos és lovas küldöncök számára, az út mentén, egymástól 7—15 kilométerre küldöncállomásokat rendeztek be, melyeken mindenkor indulásra készen állott egy pihent ember, hogy az odaérkezett iratot pihent lovon a következő állomásra továbbítsa.

A híreknek jelek útján való továbbításához már szintén értettek az emberek a legrégibb időkben is. Dombokra, hegyek csúcsaira őröket szoktak kiállítani, akik szájról szájra kiáltották, adták tovább az ellenségről szóló hírt. Éppen ilyen régi eredetű a látható jelekkel, különösen a hegytetőkön gyújtott tüzek útján való hírtovábbítás szokása is.
Ezek a rendszerek mind sok, egymáshoz közel fekvő, jeltovábbító-állomást tettek szükségessé, azért nagy távolságra való híradásra nem voltak alkalmasak. A távcső feltalálása … lehetővé tette ennek a rendszernek jelentékeny tökéletesítését, így már 1684-ben egymástól messzire fekvő, de még felismerhető pontokon magas oszlopokat állítottak fel, azokra mozgatható fakarókat erősítettek és ezeknek különféle helyzetekbe való beállításával jeleket adtak, melyeket a szomszédos állomásokon távcsővel figyeltek meg és aztán tovább adták. 1792-ben a franciák ezt a hírtovábbítást tökéletesítették, melynek módját távírásnak (telegráfiának) nevezték el. Az első ilyen távíróvonal Páris és Lille városok között működött 225 kilométer távolságra, huszonkét, egymástól 4—30 kilométerre fekvő állomással. Később, különösen Napóleon, nagy mértékben kifejlesztette és tökéletesítette ezt a rendszert, melynek segítségével főhadiszállása — valamennyi háborújában — állandóan összeköttetést tartott Párissal.
Ennek a távíró-rendszernek a hadiszolgálatban is győzelmes versenytársa lett később a rohamosan kifejlődött villamos távírás és később a távbeszélés, de azért ez sem tudta a jelbeszédnek (optikai távírásnak) a háborúban való alkalmazását teljesen feleslegessé tenni, sőt ennek tökéletesítésére éppen a legutolsó háborúk tanulságai következtében, napjainkban is rendkívül nagy figyelmet fordítanak.
A jelbeszédnek hadicélokra való alkalmazásának a villamos távírással szemben az a nagy előnye van, hogy a távjelzés készülékei nagyon egyszerűek és semmiféle vezeték nem szükséges hozzá, melynek építése mindig nagy időveszteséggel jár és amelyet nemcsak az ellenség, de az ellenséges lakosság, sőt saját csapataink vagy járóműveink is, akarattal vagy akarat nélkül, nagyon könnyen megszakíthatnak. Viszont a jelbeszédet az ellenség még akkor sem zavarhatja meg, ha a két beszélőállomás között áll. A telefonos beszédet azonban (hacsak titkos jelkulcs nincs megállapítva) az ellenség éppen úgy megértheti, mint felvevőállomás, ha sikerül azt kihallgatni.
A gyalog- és lovas-távírójárőrök a villamos távírón és távbeszélőn kívül a jelbeszéd eszközeivel is fel vannak szerelve és pedig egyszerű jelzőzászlókkal és fényvető műszerekkel, melyeknél fényforrásul a nap, borús időben vagy éjjel pedig egy erősfényű acetilénlámpa szolgál. A fényt a készülék fényvető tükre az előbb távcsővel felkeresendő felvevőállomásra veti. Úgy a villamos távírásnál, mint a jelbeszédnél a távirati jelek ábécéjét alkalmazzák.
A jelbeszéd a legutolsó háborúkban, úgy Dél-Afrikában, mint Kelet-Ázsiában nagy szerepet játszott és abban különösen meglepő ügyességet tanúsítottak a japánok, kiknél nemcsak külön erre a célra szervezett távíróosztagok alkalmazták ezt, de valamennyi fegyvernem minden alosztályánál is sok apró jelzászló és lámpa kiosztva, melyet úgy a menetek, mint a biztosítószolgálat és a harc alatt nagyon gyakran kitűnő eredménnyel használtak.
Az új tapasztalatok alapján most már nálunk is meghonosították és általánossá tették minden csapatnál a zászlójelekkel a távírás ábécéje szerint való jelbeszédet. A jelbeszédnél éjjel való jeladásra több helyen kísérleteket tettek megvilágítható, lekötött léggömbökkel is. Az ellenség előtt működő csapatok parancsnokságainak villamos távíróval (távbeszélővel) való összeköttetésre tábori távíró-szervezeteink vannak hivatva.
Korneuburgban a vasúti és távíróezrednél, Tullnban a gyalog- és lovastávírótanfolyamban és Budapesten a honvéd lovas-távírótanfolyamban évente sok tisztet, altisztet és katonát képeznek ki elméletben és gyakorlatban kitűnő távírókká. Az ilyen módon alaposan kiképzett és begyakorolt személyzetből, részben már békében, részben csak mozgósítás idejében, külön távíró-járőröket és távíróosztagokat alakítanak, melyeket nagyobb hatáskörű parancsnokságokhoz osztanak be, és amelyek azután bámulatos ügyességgel gondoskodnak arról, hogy még az ellenség földjén is, ahol az állandó távíróvonalakat csapataink előtt rendesen elrombolják, hadseregünk valamennyi része között és hazánk állandó távíróhálózatával összeköttetést létesítsenek. Seregoszlopainknak az ellenség földjére benyomuló valamennyi része, a határszéltől kezdve, úgyszólván maga után húzza a távírósodrony szálát, mely lehetővé teszi, hogy bármely csapatrésznek a szülőfölddel való távirati összeköttetése egy pillanatra sem szakadjon meg, még menetközben sem. Mi sem természetesebb, minthogy a katonák a dróttalan távírás találmányát is siettek céljaikra értékesíteni. Az angol hadsereg a délafrikai háborúban, a németek a délnyugati afrikai gyarmati háborúban, majd a
keletázsiai háborúban a japánok sokszór és nagyon jó eredménnyel használták a hírtovábbításnak ezt a módját, de leginkább a tengeren (hol már minden állam általában meglepő eredménnyel alkalmazza) és a tengerparton.
A mi hadseregünk 1903 (a haditengerészet 1899) óta alkalmazza a dróttalan távírást. 1905-ben tartották az első nagyszabású kísérleteket Dél-Tirolban, mely alkalommal 100 kilométerig terjedő távolságokra is megfelelő eredményt tudtak elérni. Azóta katonáink nagyon sok tapasztalatot szereztek ezen a téren, műszereiket saját találmányaikkal is tökéletesítették és kísérleteik folyamán már Bécs és Budapest között is (250 kilométer) többször folytattak sikeres táviratváltást.
A dróttalan távírásnak előnyei a tábori távírással és a jelbeszéléssel szemben a következők: nem kell hozzá vezeték ; megtakarítható az ennek építésére szükséges idő ; rossz időjárás (köd, eső, hó, szél, sötétség stb.) nem zavarja a dróttalan távírást, csak nagy vihar és légköri villamosság akadályozza meg azt. Hátrányai : a készülékek nehézkesek és drágák ; a kezeléshez nagyon alaposan kiképzett és gyakorlott személyzet szükséges ; az állomásokat (magas fekvésükről vagy léggömbjükről) az ellenség könnyen feltalálhatja és megfigyelheti ; a távírás lassú ; óránként csak 300 szót lehet továbbítani, míg a villamos, sodronyos tábori távírásnál 4—500, sőt 700 szót. Ezeken kívül a dróttalan távírásnál az állomáskészülékből indított villamos árhullámok minden elképzelhető irány felé haladnak, azok tehát 50—100 kilométeres körön belül fekvő minden más állomás felvevő műszerét működésbe hozzák és így a sürgönyöket az ellenség is kényelmesen felveheti. Ha az említett körön belül egyszerre egynél több (saját vagy ellenséges) állomás kezd telegrafálni, a jelek összekeveredve érkeznek a többi állomás felvevőkészülékébe, a táviratokat érthetetlenekké teszik és nagy zavarokat okozhatnak.
A távírásnak az ellenség részéről való leolvasása vagy zavarása ellen bizonyos mértékig védekezni lehet és pedig, ha saját, állomásaikat pontosan összeegyeztetik, vagyis ha azokat csak bizonyos, pontosan meghatározott hosszúsági áramhullámok indítására és felfogására rendezik be és ha a táviratok szövegét titkos jelkulcs szerint fogalmazzák.
Újabb időben katonai szempontból különösen fontossá vált a motorkerékpárnak és a gépkocsinak a hírszállítás céljaira való alkalmazása. Ezek nagy gyorsasága nemcsak az írott jelentéseknek és parancsoknak rövid idő alatt való kézbesítését biztosítja, de lehetővé teszi azt is, hogy a nagyobbrangú parancsnokok fontos parancsok vagy jelentések átadására és szóbeli kiegészítésére, vagy harcközben a távol küzdő csoportok viszonyai felől való tájékozódás szerzésére, vezérkari tisztjeiket is elküldhessék, anélkül, hogy azután azokat hosszú időre nélkülözniök kellene. Sőt a gépkocsikon maguk is gyorsan ott teremhetnek, hol reájuk a legnagyobb szükség van. Az ilyen járóművek tulajdonosai, felismervén azoknak katonai célokra való kiváló használhatóságát, hazafias érzésüktől ősztönözve, a legtöbb államban testületekké alakulnak, melyek háború esetén járóműveiken teljesítendő katonai szolgálatra önként jelentkeznek. Az ilynemű egyesületek között határozottan a magyar önkéntes gépkocsi-testület katonai szempontból a legtökéletesebb szervezetű.
Hírszállítás céljaira postagalambokát is használnak. A postagalamb olyan galambfaj, melynek különösen éles látása, kiváló tájékozódó képessége, a rendes lakóhelyhez való nagy ragaszkodása és gyors repülés (nagy távolságra óránként átlag 60 kilométer) a jellemző tulajdonsága. Ha az ilyen galambot rendes lakóhelyéről elviszik és attól távol szabadonbocsátják, a galamb a legrövidebb idő alatt hazarepül. A finom papirosra írott (esetleg fényképezés útján parányira kisebbített) levelet könnyű tokban a galamb valamely farktollára erősítik. A levelet a visszatért galambról leveszik (annak írását erős nagyítással valamely fehér lapra vetítik), elolvassák és tartalmát küldönc vagy távirat közvetítésével közlik a címzettel.
Az egy és ugyanazon irányban, fokozatosan nagyobbodó távolságról jól begyakorolt galamb 500—600, sőt 1000 kilométernyi távolságról is hazatalál. A legutolsó keletázsiai háborúban különösen a japánoknak tettek kitűnő szolgálatokat ezek a derék hírszállító madarak. A postagalambokat minden államban és így nálunk is, különösen várakban és katonailag fontos, nagy városokban elhelyezett nagy katonai postagalambtelepeken tenyésztik és idomítják.

Forrás: Vasárnapi könyv. 1914. Második félév, 15. füzet