XII. Megmerítkezés a bukaresti mélyvízben

Tisztelt aposztrofált Fő Herceg!

Megkezdettem, fenség, az új életemet az antialkoholizmus és az absztinencia nevében. (Jutányos áron beszereztem egy idegen szavak és kifejezések szótárát, eddig az A betűvel végeztem, és már itt két kifejezést találtam arra, aki nem szok inni.) De előtte rendeztem magamnak egy nagy búcsú estet, hogy emlékezetes legyen az új élet megkezdése. Meghívtam a bukaresti éjszakába Ábel barátomat.

Először ő vezetett, mert azt hitte, hogy ismeri Bukarestet. Elvitt mindenféle fényes és előkelő helyekre, amikről azt hitte, hogy nekem tetszeni fognak, elájulok az előkelőségtől. Fagyott arcú pincérek, fényes berendezés, és annyi evőeszközt raknak az asztalra, hogy csak összezavarják az embert. És a gazdagok ottan előkelően unatkoznak.

Mondtam neki, idefigyelj, nem úgy kell azt. Csak mentem a szimatom után a belváros keskeny utcáiban. Ábel aggodalmaskodott, hogy ezekben a sötét mellékutcákban egykettőre kirabolják a járókelőket. Nem tud még ez a fiú semmit. Egy sötét sikátorban ha ketten találkoznak, akkor az egyiket a mentőautó viszi el, a másik meg a pénztárcáját. Ez egy sport, amiben jó vagyok.

Hamar meg is találtam, amit kerestem. Egy láthatóan kopott, majdnem romos épület, de előtte vadonáns új sportkocsik parkolnak, és az ajtóban egy kétmázsás badigard. Megtaláltuk, mondám Ábelnek. A hústorony azt mondta, hogy mutassuk a tagsági igazolványt. Én úgy tettem, mint aki a belső zsebe felé indítja a jobb kezét, ahonnan elő fogja venni a kért dokumentumot. És eközben előkészítés nélkül bevittem ballal egyet a rekeszizmára, a bordák alá. Ehhez nagy gyakorlottság kell, meg ütőerő. Ugyanis, ha lendületet veszünk, vagy akármilyen módon eláruljuk a szándékunkat, akkor az ilyen sportemberek bekeményítik a hasfalat. Az irodalomban az ilyet váratlan fordulatnak hívják. A rekeszizmot ért váratlan és nagyerejű ütés kb. 60-90 másodpercre lebénítja a légzőizmokat, mint egy orvosi szakcikkben olvastam, és ez idő alatt az illető csak azzal van elfoglalva, hogy levegőhöz jusson. Na, mondok neki, itt az igazolványom, kéred a haveromét is? De valamiért nem válaszolt. Éppen jöttek újabb vendégek, látták a kis balos csapottat, és egyből tudhatták, ki vagyok én.

Bent tényleg az én társaságom volt. Az igazi alvilág, és mondhatom, fenség, hogy bár ez egy kis, szegény, elmaradott ország, az alvilága világszínvonalú. Nekem elhiheti. A nagyok voltak itt: lánykereskedők, drogcsempészek, maffiózók. És nagyban ment a rulett, a kártya, mindenféle szerencsejáték. A legjobb piák, elsőosztályú nők, és semmi kellemkedés meg udvariaskodás. Halmokban állt a dollár meg az euró az asztalokon, olyan összegek cseréltek gazdát, hogy még Monte Carlóban (ez egy világhírű szerencsejátékos hely) is összefutnának a bámészkodók.

Mivel alaptőkém viszonylag kis összegű volt, beültem egy olyan társaságba, amelynek tagjai már láthatóan alkoholos befolyásoltság alatt álltak, bedobtam néhány kézügyességi trükköt, és hamarosan akkora halomban állt előttem is a pénz, mint a többieknek. Akkor egy nyizge, hosszúhajú alak hátrarúgta a székét, és arra célzott, hogy én nem játszom tisztességesen. Mondtam Ábelnek, hogy a hátamhoz álljon, azokkal elbírok, akik szemből jönnek. De nem lett verekedés. Megsúghatták a bal csapottam stílusát a fickónak, meg odajött egy házigazdaféle, és barátságosan felajánlotta, hogy a vitás kérdéseket az udvaron szokták itt elintézni. A kis ember legyintett, nem ér annyit, egye fene. De mondták nekem a többiek, vigyázzak vele, ez nem bír veszíteni, valami bányászvezér vagy mi, politikai kapcsolatai is vannak, és ne csodálkozzak, ha egyszer szembejön velem az utcán kétezer bányász, és mind meg akar verni.

Szép kis summával a zsebemben távoztam, és (utolsó alkalom) mélyen a whiskyspoharak fenekére néztem, Ábel nemkülönben. Nagyon vidámak voltunk. Ballagtunk vagy tán torogtunk hazafelé, és megtanított néhány irredenta nótára. Állítólag ezért a rendőrök meg szokták verni a magyarokat. Na, állunk elébe! Teli torokból énekeltünk a fényesen kivilágított Victoriei sugárúton. Én csak két szót értettem az egészből: Erdély meg Trianon. (Utóbbi egy királyi lakhely Franciaországban. Hogy miért bűn emlegetni, azt nem tudom.) Buta és műveletlen rendőrök tartózkodtak az utcán, egyszerű duhaj turistáknak néztek bennünket. Barátságosan integettek, és a szájukra tett ujjal jelezték: kicsit csendesebben, uraim.

Igazi apoteózis volt. (bár jobban élveztem volna egy kis verekedést.)

Apriorisztikus (az apriorizmuson alapuló) üdvözlettel,

I. F. James

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ