Száz év – nagy háború: Halász Gyula
Levél a lövészárokból
(Néhány részlet Halász Gyulának Elek Artúrhoz intézett leveléből.)
Galícia, március hóban
A háborús állapot annyira állandósult, hogy hajlandó vagyok nem tekinteni többé szerencsétlenségnek, hanem természeti jelenségnek – mint például az éghajlatot.
Ide s tova egy hónapja már, hogy újra künn vagyunk az állásokban. A falusi szoba világosságából lekerültem a föld alá. Földbe vágott ablakom előtt három lépés hosszú, másfél lépés széles virágos kert, ablakkal fedett, mint valami műterem. Valóságos melegház. Teleraktam cserepes virágokkal, agavéval, pálmafával, tulipánnal, ciklamennel, muskátlival. Az idevaló, földig rombolt kastély virágházából kértem kölcsön ezt a kis tavaszt.
Az egész gyönyörű kastélyból, a melyben nemrég még szépség és boldogság lakott, nem maradt egyéb egy halom téglatörmeléknél, melyből egy rajta felejtett ingatag kémény ágaskodik fel, – ha ugyan még föl nem robbantották. Két hiányos nyírfasor egy árván maradt oszloppárnak, a park egykori bejárójának visz neki. A drága, gyönyörű otthont az utolsó kőig és az utolsó bútordarabig elpusztította az ágyú és széthordta az ember. A park vén fái megtizedelve, kertet és mezőt mély árok-labirintusok szaggatnak fel. A föld és a hó alól kályhák csövei nyúlnak ki itt-ott. Ezeknek a füstje árulja el, hogy élet csírázik a föld alatt.
Virágokkal fölékesített földalatti odúm csöndjében néha szinte boldognak érzem magamat. Szemem fölüdül a téli kert virágain. A kikutathatatlan eredetű pamlag fölött, gyalulatlan polcokon könyvek sorakoznak. Ez már nem dísz és nem puszta búfelejtő, – bár annak is elsőrangú.
De a könyvhöz sok nyugalom kell. És most, hogy egy idő óta tavaszi napsütés ragyog, sajnos, ide látnak az orosz ágyúcsövek. Jellemzi nyomorúságunkat, hogy félünk a tavasztól. Az imádott, édes napfény a mi legnagyobb ellenségünk!
Borult, esős, ködös reggelre ébredek. Ennek örülök én. Leveszem a polcról olasz könyvemet, Anglia Baedekerét, vagy valami entente-regényt (Flaubert, Thackeray, Turgenyev ártatlanok benne, hogy itt kell olvasnom őket) s a következő percben szinte feledve van farkasverem, rókalyuk, tüskésdrót, akna, kézigránát és a többi háborús próza.
Egyszerre fölriadok önfeledtségemből. Virágaim lefutó ágain gyanús fényfoltok jelennek meg, szobámba világosság ömlik, kis lányaim arcképein végig táncol a tavaszi reggel drága napsugara. Nyugtalanság fog el és menekülök ki a szabadba, a park ősi fái alá. Milyen szép is ott! Hisz az orosz rendesen a zweite-Zug-hoz küldi granátjait és shrapneljeit. És a fák alatt a wierte-Zug árkai húzódnak.
Ilyen az élet, amikor nyugalom van a fronton.
Nyugalomról tehát nem beszélhetünk, csak nyugalmas életmódról és a lomhaságig menő kényelemről, mely ideig-óráig narkotizálja idegeinket. – A pergőtűzről nevetve beszélünk s nem foghatom rá magunkra, hogy „ajkunkon fagy” a nevetés.
Milyen érzések viharzanak bennem hosszú és bizonytalan számkivetettségemben? Nem csupán komor színezetű ez a sors. Uralkodó vonása a határtalan vágyódás. Olyan sokszínű, káprázatos és édes ez a nosztalgia, hogy már szinte nem is szenvedés, hanem gyönyör. Mint ahogy a dermesztő fagy égető fájdalmat okoz és a túlerős napfény elvakítja látásunkat.
A megdöbbenés, amit Európa balsorsán érzünk és az a sajgó fájdalomba vesző harag, ami elfog, ha az emberiség legnagyobb gonosztevőire gondolunk, ezek a kínzó érzések soha el nem enyésznek teljesen lelkünkben.
Jules Verne és Jókai fantáziáján már régen túltett a világháború. Conan Doyle vakmerő jóslata az angol szigetország bűnhődéséről beteljesedőben van. Még csak Wells hiányzott a sorból. A világháború az ő Mars-lakóit is lehozta a földre, ezeket a rettenetes élő gépeket, amelyek tüzes szelencékből lövellik ki a mindent felperzselő, folyamok vizét felforraló lángot. Ettől se riadt vissza a háború. Idegen világok lakói nem lehetnek érzéketlenebb ellenségei az embernek, mint maga az ember. A Mars-beli-tűzokádó szelencének is el kellett jönnie: a lángvetőnek, amely letarolt erdők óriási fatörzseinek maradványait egy szempillantás alatt lángba borítja és az embert egyetlen leheletével szénné égeti.
Míg ezt a levelet rovogattam, nem egyszer csalt ki odúmból a repülőgépek berregése. Verőfényes napokon három-négy is lebeg fejünk fölött. Hogy az ellenségé-e, vagy a mieink, arról tudjuk meg, honnan lövik őket. Az oroszok ötven-hatvan shrapnelt is elpocsékolnak rájuk eredménytelenül. Érdekes látvány a tiszta kék égen megjelenő, fehéres füstfelhők között nyugodtan tovább úszó gépmadarak útját figyelnünk. A front mögött lezuhanó acélkupák és szétszóródó golyók nem éppen veszélytelenek, de átkozott balszerencse kellene hozzá mégis, hogy kárt tegyenek bennünk. A minap földalatti odúmtól néhány lépésnyire esett le egy orosz shrapnel, de a földalatti tanyámat egy méter vastagságban borító földréteget nem bírta volna átütni, még ha rá esett volna is. Néha puskával is lövetünk az orosz repülőkre, akik szintén szorgalmasan gépfegyvereznek a mi repülőinkre, meg lefelé. A napokban bukfencezett le egy orosz repülőgép, tőlünk északra. Az ezred katonái lőtték le. Esténként buzgón vigyázzuk a kémek fényjelzéseit. Körülbelül tudjuk már, merre rejtőznek a vakmerő emberek. Azt hiszem, nem sokáig fogják folytatni üzelmeiket. Nagy díjat tűztek ki annak, aki eredményesen nyomra vezet. A szomszéd század tegnapelőtt muszkát fogott. A patrouille emberei közt 100 koronát osztottak ki jutalmul. Ez ugyanis nem átszökő muszka volt, – ilyen is van elég – ezt úgy kellett pisztollyal megkergetni.)
Utolírás. E levelet április 5-én este 6 órakor indítom csak útnak. Mióta befejeztem, elég élénk volt a front, de komoly támadás aligha lesz. Csak a tábori őrsök nyugtalanítják egymást és az ágyúk felelgetnek egymásnak. Hozzá is szoktam már, hogy lakásomból nyugodtan hallgatom sustorgásukat. Köszönet a Nyugatnak, hogy Stein Aurél levele alkalmából rokonszenves sorokban emlékezett meg rólam.
Forrás: Nyugat · / · 1916. 11. szám
Pusztai Péter rajza