Önéletrajzi dokumentumregény

– Szép, megtisztelő feladat – fordítottam románra a beszédet. – Nem is vacillálnék egy percet sem, ha nem a tengerpartról lenne szó.
– Ennyire utálja a tengerpartot?
– Nem a tengerpartot, hanem a turisztikai hivatal hozzáértését, követelményeit, ahogyan irányít, szervez, egy szóval: működik. Elég sokat voltam a szenvedő alanya ahhoz, hogy ne kívánkozzak oda semmi pénzért még egyszer – tagadtam meg a hadnagy kérését udvariasan, de határozottan.
– Pénzért lehet, elfogadom, de a hazáért… A kettő nem ugyanaz, Nagy elvtárs, és ha valaki még ennyi áldozatot sem hoz érte, ott valami nagyon nincs rendben.
– Nem ugyanaz, hogyne, de ettől még szerethetjük a hazánkat, és szolgálni is ezerféleképpen szolgálhatunk neki, nem igaz? – siettem lefegyverezni az ügynököt. – Ki-ki a maga módja, képességei szerint, ahogy a Kárpátok nagy fia, Nicolae Ceauşescu elvtárs legutóbbi beszédében is hangsúlyozta.
– Megengedi, hogy rágyújtsak?
– Tessék! Kávét? Itallal sajnos nem szolgálhatok, mert én csak ünnepkor iszom alkoholt.
– Köszönöm, nem kérek. Szépen laknak – nézett körül a szobában. – Csak egy kicsit szűkösen. Elférnek?
– Nem nagyon, de hát ez van, ennyire telik a fizuból.
– Hogy van a keresztapja? Hallom, betegeskedik.
Az áldóját, ezek többet tudnak rólam, mint feltételeztem! Talán még a Dezső bátyámhoz írt leveleimet is átvilágították.
– Igen? Lehet. Nem igen tartom a kapcsolatot az öreggel. Legfeljebb egy-két levél erejéig.
– Helytelen. Maholnap meghal, és maga még alig ismeri. Remélem, felhagy ezzel a gyakorlattal, és ezentúl többször és többet is ír neki, sőt, akár személyesen is meglátogatja a püspök helyettes elvtársat.
– Ha akarja – kezdtem kellemetlenül érezni magamat, nagyon is jól sejtvén, hova akar kilyukadni a váradi titkos szolgálat embere.
Csakhogy ebből nem eszik! – húztam ki magamat, mint Czire tanár irodájában, a vásárhelyi főiskolán hat évvel ezelőtt. Kultúrházi igazgató, de még egyszerű könyvtáros sem lett ugyan belőlem, azért odáig még nem jutottam, hogy besúgjak holmi politikai maszlagra valakit. Pláne egy olyan élő legendát, akire magam is felnézek.
– Bine [helyes], a témára még visszatérünk. Addig is nézzük a szomszédjait! Úgy hallom, megérke­zett a felesége – fülelt a hadnagy a terasz felé. – Mondja neki azt, hogy szeretnék magától né­metül tanulni. De csak ennyit, mert amiről itt beszéltünk meg még beszélni fogunk, ismétlem: szigorúan titkos és bizalmas. Holnapután négykor ismét eljövök. Intézze úgy, hogy senki se tartózkodjék a lakásban.
– Egyedül van? – kérdezte, amikor két nap múlva újból betoppant.
– Egyedül, de nem ígérem, hogy ezt máskor is el tudom intézni.
Folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ezután a szomszédokról rátért az iskolára, kartársakra, hátha kihúz belőlem valamilyen értékelhető információt. Néha átváltott németre láthatóan élvezve, hogy németül társaloghat.
– Köszönöm a közreműködését – elégelte meg végül a velőtlen szócséplést. – Be kell vallanom, nem sokra mentem magával.
Akkor szüret, tudniillik pontosan ezt akartam – somolyogtam magamban. Ennél jobban már csak annak örülnék, ha végleg leszállnál rólam, kisapám.
– Csupán annyira sikerült rájönnöm, hogy cefetül elégedetlen a sorsával.
– Stimmel, azt is elmeséltem már, hogy mi okból, ezért, ha nincs több kérdése…
– Hohó, eile mit Weile: lassan járj, tovább érsz. Nem szabadul meg maga olyan könnyen Suciutól. Meg nem is ajánlom, mert Suciu bácsi segíteni is tud ám, nem csak kérdezni.
– Hogyne, már tapasztaltam: visszaküldene Mamaiara „dolgozni”.
– Állj, állj, állj! Ha utálja, ne menjen, ehelyett mit szólna egy recepciós álláshoz Váradon? Mondjuk, a Körös-parti Dacia hotelben.
Erre már én is felkaptam a fejemet, ugyanis nemrégen jártam e célból az említett szállóban. Igaz, ez is turista meló, de távolról sem kell annyit lótni-futni, mint Mamaian, és repülőtérrel sincs dolgom. Mindenütt rend, tisztaság, nyugati légkör, nem szólva a fizuról, ami össze sem hasonlítható a pedagógusi bérekkel. Ja, én meg csak ülök a recepción, és adogatom a kulcsokat. Persze kinevettek, hiszen ide még nehezebb bejutni, mint egy nagyváradi iskolába szupli­nitornak.
– Látja, ezt elfogadnám – örültem meg a váratlan ajánlatnak, aztán eszembe jutott milyen pluszszolgálatokat kellene nyújtanom még ezért cserébe. – De még megfontolom.
– Ezt is? Ám legyen! Holnapután ugyanitt, és ugyanebben az időben. De ha akkor is elutasít…
– Akkor? A Duna-kanálisra küld dolgozni? – néztem szembe a hadnaggyal.
– Esetleg – kacsintott rám, tisztelgett, és kisétált a szobából.
Tréfált, vagy komolyan beszélt? Szimpatizál, vagy gyűlöl a locotenent1? Sohasem sikerült megtudnom. Tény az, hogy egyelőre inkább meggyőző, mint fenyegető hangon igyekezett beszervezni ügynöknek. De ki garantálja azt, hogy továbbra is megmarad ennél a stílusnál? Ma így kezel, holnap már rám ordít, holnapután pedig a Duna-csatornán hajtom álomra a fejemet. Lám, keresztapával se sokat teketóriáztak 1952-ben, továbbá volt az anyámnak régebben egy Baczó Laci nevű udvarlója, egy udvarhelyi tanár, akit ugyancsak odaküldtek annak idején… üdülni – töprengtem két nap és két éjjel álmatlanul forgolódva Maja mellett a rekamién.
– Mit forgolódsz annyit, apukám? Nem tudsz aludni, vagy mi bajod?
De jólesett volna elmesélni, ki és mivel környékez engem mostanában. Okos nő lévén alighanem használható tanácsot adhatna. De hát nem lehet, tilos róla beszélnem. Ezzel a tilalommal pedig biztosan nem tréfál Suciu úr.
– Semmi bajom, csak egyszerűen nem tudok aludni.
Hirtelen átcikázott az agyamon, mi történt Albival, amikor Petrozsényban jártam legutóbb. Egy reggel őt is begyűjtötte a szeku, de már másnap hazaengedték. Karikás szemmel, hófehér hajjal, ugyanis egyetlen éjszaka megőszült.
– Halljuk, hogy döntött, de gyorsan, mert máris túl sok időt fecséreltem magára! – érdeklődött a szekus, amikor két nap múlva megint megjelent. – Colaboraţi cu noi sau ne refuzaţi?2.
– Eile mit Weile, Suciu elvtárs, lassan járj, tovább érsz! – kacsáztam eléje elszontyolodva.
Meg voltam győződve, hogyha eddig nem törte ki a nyakamat, most irgalmatlanul megteszi.
– Előbb foglaljon helyet, és tiszteljen meg azzal, hogy megiszik velem egy vermutot.
– Mit ünnepel? A szüli- vagy névnapját?
– Egyiket sem.
– De valamit azért csak ünnepel, miután maga csak ünnepkor iszik alkoholt.
– Ki mondta?
– Maga.
– Hát igen, így is lehet mondani. Per pillanat azt ünneplem, hogy éppen a tegnap büntettek meg 3000 lejre, amiért engedély nélkül korrepetálok. Tessék! Igyunk a fináncok egészségére!
– Szolgálatban vagyok, egyébként is utálom a vermutot.
– Isten áldja meg a szokását! – hörpintettem ki a poharam, és rágyújtottam a Hora unirii (Az egyesülés hórája) című dalra:

Hai să dăm mână cu mână
Cei cu inima româna,
Să-nvârtim hora frăției
Pe pământul României!

[Román: Adjunk kezet román szívű társaim, és ropjuk el Románia földjén a testvériség hóráját.]

A hadnagy befogta a fülét.
– Befejezte?
– Bocsánat! Tudom, hogy nincs hangom, de hát mit tegyek, ha a jóisten elfelejtett megajándékozni zenei hallással.
– Maga hisz istenben, Nagy elvtárs?
– Igen is, meg nem is – válaszoltam óvatosan. – Tulajdonképpen magam sem igen vagyok ezzel tisztában.
Ez nyilván valamilyen tesztkérdés, mellyel azt akarja vizsgálni, mennyire ered meg a nyelvem, illetve vagyok őszinte, amikor kissé mélyebben nézek a pohárba.
– És a pártban?
Ez már veszélyesebb kérdés volt, mert ha igennel válaszolok, egyből rájön, mennyire vagyok hozzá őszinte, hiszen ezer emberből ezer ugyanígy felelne ebben az országban. Magyarán lódítok, és ezt a szekusok is nagyon jól tudják. Ezzel szemben talán kiengedne a markából. Nemet mondva minden bizonnyal szókimondó, egyenes embernek tartana. Ezzel szemben máris mehetnék csatornát ásni a Dunára. Vagy… vagy ki tudja! – merült fel bennem egy második változat lehetősége. Talán mégis rokonszenves vagyok a fazonnak, s csupán azt gondolná meg kétszer is, kire bízza a Securitate titkait.
– A pártban? Az… az más, abban mindnyájan hiszünk, hadnagy elvtárs – választottam egy harmadik lehetőséget, mely szerint ebben az egyben még gurítok, utána viszont mindent megteszek, hogy épp a szókimondásom miatt nyilvánítson hasznavehetetlennek.
– Ezt el is vártam magától. Egyébként vallja be kereken, gyakran szokott így ünnepelni!
– Ünnepelni?
– Piálni, hogy félre ne értsük egymást.
– Alkoholistának néz? Hát ott szerencsére még nem tartok. Az apósom nem mondom, az tényleg pityizál, ami csak-csak elcsúszna, ha nem terrorizálná a családot.
– Nem túloz? Például mivel, ha már ilyen őszinte.
– Magához? Magához mindig, mert a hadnagy úr, nagyon szimpatikus nekem, biz isten. Tudja, mit? Igyunk pertut, kérem tisztelettel!
– Majd máskor, jó? Most inkább arra feleljen, mivel terrorizálja az apósa magukat, és mit tudnak erről az ismerősök, szomszédok!
– Mindent. Egyrészt elég nagy lármát csap, másrészt kikotyogja azt magától is az anyósom, mert az olyan pletykafészek, amilyent hetedhét határban sem találni. Más inkább hallgat, szégyelli a szennyesét, ő még azt is kifecsegi, milyen impotens a férjura.
– Az anyját! És meg is veri, vagy csak úgy kiabál?
– Rendszeresen. Egyszer velem is kikezdett, de akkorát vágtam rá, hogy csak a kórházban tért eszméletre.
– Nahát, ki gondolta volna magukról. De a feleségével jól kijönnek, vagy vele sem?
– Vele ki, vele ki. Leszámítva azt, hogy leszbikus.
– Remek ráadás – nevetett a fiatalember. – Remélem, kárpótolja magát időnként – hunyorí­tott rám cinkosan.
– Magától értetődik, egyedül az a kellemetlen, hogy a dolog sohasem marad titokban. És nem csak ez. Bármit teszek, érti, bármit, amit titokban szeretnék tartani, előbb-utóbb kitalálja – tapintottam a lényegre.
– Hogy a francba, Genosse? Ne etessem engem már ilyen maszlaggal!
– Nem etetem. Talán megérzi a gondolataimat. Tudja, telepátia. Van ilyen. Vagy kiveti a kártyán, nem tudom.
– Mese habbal, én ilyesmiben nem hiszek – hurrogott le a hadnagy ingerülten. – Valami más, reálisabb magyarázata van ennek. Kérem, koncentráljon, mi lehet az, mert amit most közölt, jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint gondolná.
– Milyen jelentőséggel?
– Semmi, nem fontos – vált egyre idegesebbé a megnyerő modorú, összenőtt szemöldökű szekus tiszt. – Apropó, nem képzelhető el az, hogy éppen maga, így ivás közben… Adjon egy pohárral abból a vermutból!
– Pertu?
– Tetszik a nyíltsága. Maga máskor is ilyen közvetlen, vagy csak, amikor ünnepel?
– Megvan!
– Mi van meg?
– Hogy honnan tudhat a feleségem minden titkomról.
– Hagyja, már nem érdekes.
– Értem. Tehát maga is eltraffálta. Hogy ez előbb nem jutott eszembe! Pedig de hányszor figyelmeztetett az én drága jó anyám: vigyázz, Pali, kivel alszol egy szobában, mert túl sokat beszélsz álmodban. Hé, most hova megy? Igyuk meg már azt a pertut, könyörgöm!
– Holnapután találkozunk!
Nem találkoztunk. Sem holnapután, sem az elkövetkező években.

(Folytatjuk)