He­gyek között, völgyek között zaka-zaka…
Úton len­ni jó. Nem kell Ke­ro­u­ac­nak len­nem ah­hoz, hogy ezt megállapítsam. Az em­ber ha­lad, ugye, lát, fel­fe­dez, az is­me­ret­len varázsa, stb. A lel­kes utazó haj­la­mos azt gon­dol­ni, hogy a megújuló tájban ő maga is megújul. Ez so­sem­volt örömmel tölti el. Néha azon­ban – a körülmények mi­att – úton len­ni mégsem annyi­ra jó. Ezt ki­mon­da­ni sincs szükség Ke­ro­u­ac­ra. Például ak­kor nem jó, ha.

A vonat döcög, a velem szemben ülő hölgy olyan, mint. Hasonlatgyilkos. Ahogy ránézek, csiklandós gondolatom támad. Nevetnem kell. Lapockáim összekoccannak. Hiába, lelkes vagyok, és persze testes is, így majdnem ember. Nagyon fel tud hevíteni egy-egy megtartó gondolat. A lapockáim összekoccannak, eggyé válás lesz a vége. Női alakot öltött bennem a vágy. Hiszem a tökéletlent. Hiszem a nem voltat. Szárnyam rontom-bontom. Elszakadok mindentől, mindenkitől. Magamtól is. Nem akarok dönteni, nem akarom magam megfelezni, mert alfa és ómega nem csak a görög ábécében van.

Mi­alatt a vo­nat kat­togó se­bessége efféle gon­do­la­to­kat ráz ki tes­temből (!), egy­szer­re azon ve­szem észre ma­gam, vála­szol­nom kéne, hogy miért nem vála­szo­lok. A nemében pompás hölgy arcán gyöngyözik a jóin­du­latú kíváncsiság, ettől ben­nem az egyensúly tömeg­gyor­sulássá válto­zik. Ami­kor már kint va­gyok a fülkéből, fel­szussza­nok. Még hogy ne­vet­tem? Csak az örök fe­mi­nitás du­a­liz­musának alap­ja­i­val babráltam. Bána­tom­ra, ami kétségbe­esés. Csak illó örömöt tud­tam pro­dukálni. Ami ma­radt, az több mint üresség. La­pockáim moz­du­lat­la­nok, így nem lesz eggyé válás. Még fe­ledés sem. Ak­kor pe­dig az utazásnak is lőttek. Az, hogy a ma­sinéria tovább za­ka­tol ve­lem, immár nem lénye­ges, akár nem kívánt érzékcsalódás is le­het­ne. Hisz an­nak el­fo­gadása is hit kérdése, hogy a vo­nat valójában vo­nat.
Oda­bent a hölgy közben le­von­ja a követ­kez­tetést – és a tartózkodás függönyét. Meg­próbálhatnék az ő agyával gon­dol­kod­ni, hisz lényem tele pátiával, kisütve, hogy bárdo­lat­lan fickó va­gyok, aki még az utazás alap­el­ve­i­vel sincs tisztában. Egyébről ezúttal jobb nem ej­te­ni szót. Mert­hogy jólne­veltség, úri gesz­tu­sok? Mert­hogy mivé leszünk nélkülük? Mert­hogy mi lesz így a világgal?
Il­le­ne va­la­mi érde­ke­set ten­ni, hogy le­gyen el­vi­sel­hető az el­vi­sel­he­tet­len. Hogy hely­ze­te­men va­la­micskét javítsak, igyek­szem meg­fe­led­kez­ni a hölgyről. És ez máris kre­atív gon­dol­kodást je­lent. Ar­com földerül, éteri fény hull rá. Ha reccsenő a vészfék, a vo­nat fog­csi­kor­gat­va belátja… Nem ki­fi­zetődő. A ka­la­u­zok pokróc em­be­rek. Túrós pu­liszkán ne­vel­ked­tek. Én nem, hiába kért anyám. El­fe­led­tem tel­jesíteni kérését. Rossz kölök vol­tam. Ő már ak­kor megérez­te, előrelátta… Fe­ledéke­nységem végze­tes. A hibát immáron nem le­het jóváten­ni. Pe­dig mi­lyen re­latív min­den! Drága jó is­merősöm egy­szer úgy nyi­lat­ko­zott, a fe­ledéke­nység a sze­re­lem me­legágya. Nem részle­tez­te, olyan ala­pon-e, hogy el­fe­lej­ted: nem sze­re­ted a mási­kat, s ak­kor min­den rend­ben. Tény­leg, mi­lyen egy­szerű… Jó len­ne elvégez­ni egy fe­ledéke­nység-tan­fo­lya­mot. Nem csak a sze­re­lem okán, ha­nem azért is, mert ak­kor el­fe­led­hetnénk mind­azt a gyaláza­tot, mit ránk ken­tek a száza­dok, s Petőfi op­ti­miz­mu­sa ide, vagy oda, nem si­került le­mos­ni. És nem csak a gyalázat­tal van gond… És nem is csak Petőfi­vel!
Ro­bog a vo­nat. El­visz, ki­visz. Rám fér. Állítólag min­dent meg le­het ta­nul­ni. A fe­ledést is. És érde­mes. Hm. Igen, a ta­nulás min­de­nek előtt. Vagy­is után. Végső le­hetőségként. Jus ul­ti­mae noc­tis. A vágyott ab­szur­dum esélyeként. Hisz egyébre se vágyunk, mint va­la­mi különösre. Va­la­mi ext­ra-másra. Amiért lel­ke­sed­hetnénk, ami­re azt mond­hatnánk: ach! Ami ki­mozdít a hétközna­pok egy­hangúságából. Amiért képesek va­gyunk bármi meg­ten­ni. S még egye­bet is! (Egyik is­merősöm például meg­ta­nult fenyőgallyat rágni. Azt mond­ta, le­het, hogy egyelőre nem tűnik túl hasz­nos­nak, de leg­alább könnyű, és csak egy ki­csit ke­serű. Nem úgy, mint az emlékezés. Amint fenyőgallyat küld­tem születésnapjára, nem örült.)
Hát nem hülyeség?! A fene sem érti ezt a világot. Vagy én va­gyok túl naiv, vagy a világ, de ez aztán biz­tos. Igaz, az én vok­som inkább a kettő közé esik. Hisz min­den oszt­ható. Ma­radékta­lan. Némely ese­tek­ben ma­radékta­la­nul, máskor van ma­radék. És ak­kor van a legtöbb baj. (Ezek sze­rint mi mind­annyi­an ma­radékok va­gyunk. Kivétel a tisz­te­let­nek.)
Cap­lat a vo­nat. Oda­bent a hölgy magányo­san turbékol. Kint, a fo­lyosón én tollászko­dom. A fo­lya­ma­tos mozgás idővel leráz min­dent. El­ma­ra­do­zik a fülke­ajtó, az üléssor, az ab­lak. Tollászko­dom, turbékol. Fe­lejtünk, ha ne­he­zen is; a dol­gok rázódnak, el­hull­nak. Sem­mi nem ma­rad. Csak mi, turbékol­va, tollászkod­va: az osz­tat­lan egy.

Forrás: eirodalom.ro