A háború nagyon megszaporította azoknak a műhelyeknek a dolgát, amelyek mesterséges kezeket-lábakat készítenek csonka emberek számára. De nemcsak sokat, hanem sok újfajtát is készítenek, mert a sok ezer csonka ember csonkasága is igen különféle, meg a cél is különféle, amire a mesterséges végtagot használni akarja. Az ipari balesetekben megsérült munkások számára békében is sok ilyen végtagra volt szükség és főképen az ő számukra gondolkoztak és dolgoztak a hozzáértők olyan sokat a célszerű mesterséges végtagokon. A mesterséges végtag nemcsak arra való, mint a régi fajta fakéz-faláb, hanem arra is, hogy mentül többféle hasznát lehessen venni és hogy amennyire csak lehet, pótolja az igazi kezet-lábat. A régi falábon legföllebb bicegni lehetett, azt is leginkább csak bottal vagy mankóval. A régi mesterséges kéz pedg jóformán csak arravaló volt, hogy ne lássék meg mindjárt az ember félkezű volta, — legföllebb még hogy az ujjai rugóra jártak és meg lehetett velük fogni az újságot vagy más. sima és könnyű tárgyat. Járni-kelni, dolgozni, kézi mesterséget űzni, kenyeret keresni nem lehetett, de az újabb mesterséges végtagokkal lehet. Ennélfogva természetesen ezek az új mesterséges végtagok nem is olyan egyszerűek, mint a régiek. A készítésük is nehezebb, pontosabb munka. Nagy műhelyekben, gyárakban készítik őket ügyes, tanult munkások. Nem gyári módra, vagyis nem tömegével egyformára, hanem külön mindegyiket pontos mértékre. Mert hogy a mesterséges végtagot használni lehessen, annak ez a legelső föltétele. Éppen ebben különbözik az új mesterséges végtag a régitől. Pontosan hozzászabják, hozzámérik, hozzákészítik annak a testéhez, aki viselni fogja.
Akármilyen okosan van is megszerkesztve és akármilyen jól elkészítve a mesterséges végtag, nem lehet hasznát venni, ha nem pontosan mértékre készül. A mérték pedig nemcsak azt jelenti, hogy a hosszát, bőségét megmérik, hanem azt is, hogy például a láb csonkájának az alakjához is hozzáidomítják. Hogy pontosan hozzáilleszkedjék, mintát kell venni róla, vagyis el kell készíteni a láb csonkájának tökéletes mását. Pontos mását úgy csinálják a lábnak, hogy — amint mondani szokás : — »gipszbe öntik«. Gipszbe körülbelül úgy öntik, hogy körültapasztják gipszporból és vízből készített sárral. Amikor a gipsz megszáradt, leemelik a csonkáról és ekkor természetesen benne van a gipszben pontosan helye annak a csonkának. Most ebbe a gipszmintába megint gipszet öntenek, úgy, hogy hozzá ne ragadjon a mintához, — aminek megvan a módja. Ha aztán megszáradt a beöntött gipsz, leemelhetik róla a gipszmintát és a megszáradt gipsz tökéletes mása lesz annak a lábnak, amelyj nek a gipszmintájába öntötték. Amikorra aztán erre a mintára a rászabott mesterséges láb elkészül, az éppen olyan tökéletesen illik arra a lábra is, amelyet ezen a módon »gipszbe öntöttek«.
A pontos hozzáillés mindenekelőtt azért fontos, mert a levágott láb vagy kéz csonkája nagyon kényes, könnyen megfájdul, feltörik, ki is sebesedík; ha a mesterséges végtag nyomja valahol ; ezért kell pontosan hozzáfeküdni a mesterséges végtagnak. Ha a lábat orvos vágja le, arról is gondoskodik az operáció (műtét) közben, hogy a levágott láb helyén jó, vagyis teherbíró és máskülönben se nagyon kényes csonka maradjon. Így például úgy vágja le az izmokat, úgy fűrészeli el a csontot és végül úgy varrja össze a sebet, hogy a csont vége ne legyen mindjárt a bőr alatt, hanem hogy jó vastag izomcsomóból »párna« legyen rajta és hogy a bőr ne nőjjön össze a hússal, hanem úgy lehessen ide-oda húzni, mint az egészséges bőrt. De akinek a harctéren a lövedék vagy akármi más mindjárt elviszi, levágja vagy leszakítja a lábát, annak a sebe nem gyógyul meg ilyen jól. Annak csak a szerencséjétől függ, hogy nem marad-e a sebe helyén kényes és rossz forradás. Az ilyenen még aztán későbben kell segíteni, hogy a mesterséges végtag viselésére használni lehessen : újra fel kell vágni a sebet, esetleg egyenesre faragni, vésni a csont végét.
A mesterséges végtag legnagyobbrészt fából van, de vannak bőrből és fémből (acélból) való részei is, ahol pedig a testet éri, ott jól ki van párnázva vattával vagy kóccal, ami természetesen be van húzva szarvasbőrrel vagy szövetfélével. Az egészet aztán szíjakkal köti fel a csonka ember. Fából azért van a legnagyobb része, mert a fa (keményfa) éppen olyan könnyű, erős, rugalmas és olyan jól lehet faragni, amint erre a célra kell. Természetesen jó száraz és tömör fa kell hozzá, hogy se meg ne repedjen, se el ne hajoljon, amikor már készen van. Ahol valamelyik darabjának nagyon vékonynak kell lenni, ott már a fa nem elég erős, hanem oda erős, kemény marhabőrt használnak. Így például ahol a végtag megmaradt csonkját körülfogja, mintha tokja volna, ott ilyen erős bőrből van. A fából faragott darabokat aztán acélpántokkal kell egymáshoz kapcsolni, még pedig vagy mereven, vagy pedig úgy, hogy mozoghassanak is,
A csuklókban – például a térdben – természetesen a legtöbbször mozogni kell a mesterséges lábnak is, mert különben nem lehet, vagy csak igen rosszul lehet leülni vele. De azért úgy se lehet csinálni, hogy a térdben egyszerűen csuklóra járjon, mert akkor meg nem lehetne rajta megállni. Hanem olyannak kell lenni, hogy egy rugó megnyomásával meg is lehessen merevíteni, meg is lehessen ereszteni a csuklóját. Az újabb időkben olyas tökéletesre csinálják ezeket a csuklókat is, hogy a test súlya és mozgása jnajdnem mindenre magától szabályozza őket, úgy hogy amikor a csonka ember jól beletanult, alig venni észre rajta, hogy nem a maga igazi lábán jár. A jó mesterséges láb acélpántjait és csuklóit megóvják a rozsdától azzal, hogy nikkelezik.
A mesterséges végtagok gyártása békeidőben is folyt az egész világon, de természetesen még sohase kellett belőlük annyi, mint most a világháborúban. Most tehát mindenfelé új műhelyeket, gyárakat rendeztek be, ahol ezeket készítik. Minálunk is van több műhely, sőt a háborúban még állami műhelyt is csináltak Budapesten, ahol csakis a rokkant katonák mesterséges végtagjait készítik. Akárhány lábavesztett harcos tehát úgy kerül haza, hogy aki nem tudja, észre se veszi majd rajta, hogy nem azon a lábán jön haza, amelyiken a háborúba ment.

Forrás: Vasárnapi könyv, 1915. Második félév, 8. füzet