Száz év – nagy háború: Heinrich Zillich
A Kárpátok alatt fekvő transsylvan városban, az öreg Coronában [Brassó egykori latin elnevezése – szerk. megj.], hol a hegyek meredek lejtőiről az utcák zűrzavarába besusognak a bükkök, németek, románok és magyarok élnek. E helység szíve tehát három különféle ütemre dobog aszerint, hogy ki mint beszél és érez. Tulajdonkép három város kényszerült itt egybe, mindenik a maga valóságát éli, még ha átkozza is a másik jelenlétét és csak az idevaló érzi ama határokat, melyek felett mindenik nép féltékenyen őrködik.
Mikor 1914-ben kitört a háború, különös élmény fogta meg a város lakóit, mely abban az időben néhány mérföldnyire a román határkövektől Magyarország szélén terült el. A német szív együtt dobogott a rajnamellékivel, a magyart a faji függetlenség álma kísértette, a románok meg kelet felé tekintettek.
A körüllevő házakból kiemelkedő dombon, fáktól beárnyalt öreg ház áll és messze néz a vén elővárosba, felette pedig széles ablakokkal a fennsíkra. Bizonyára mindenkinek aki messziről, az országúton közeledik a város felé és meglátja e házat, kedve támad itt lakni, fenn a tetők és rónák felett, a hegyek állandó közelségében, melyeknek csúcsai káprázatosan kéklenek ide mindenfelől. Annak idején egy öreg, nyugalomba vonult igazságügyi tanácsos lakott e házban. Gyerekei kirepültek már a szülői fészekből, csupán a legkisebbik fia, Tamás volt még otthon, aki a háború kitörésekor tizenhét éves volt és a német gimnáziumba járt. A fickó vidámságkerülő, mogorva gyerek volt. Sötét hajjal fedett, hatalmas koponyáját rendesen előrenyújtotta s könnyedén himbálózva járt, fejében azonban több komoly gondolat bujkált, mintsem hozzátartozói sejtették volna, akiknek az arc szenvedőnek, s a szemek is túságosan komornak tetszettek. Tamás magabízón járta a saját útjait. Iskolatársaival ritkán beszélt, még inkább a gyerekjátékokhoz vonzódott, szeretett a öreg ház előtti padon elüldögélni, s a messzeségbe bámulni. A ház meglehetősen csendes volt; Tamás ritkán mordult egyet-egyet, s inkább a kis virgonc magyar cipészinas lágyszavú beszédét lehetett hallani, akinek az apja a kerti munkát látta el és ennek fejében a kis kerti kunyhóban lakhatott. A kis cipészinas kalapácsütései különösen az esti csendben hangosodtak fel. A harmadik fiút Lasca Péternek hívták és iskolaidőben már évek óta lakója volt az igazságügyi tanácsos házának, aki hogy jövedelmét növelje, kosztosfiúkat fogadott. Lasca apja falusi pópa volt, s fiát német szóra adta a tanácsosékhoz azzal a szándékkal, hogy későbbi boldogulását az életben ezúton is megkönnyítse. A János Imre vidám történeteibe, melyeket a folyosón adott elő, s amelyekbe Tamás csak nagyritkán dörmögött bele basszusán, a fiatal román csak akkor szólt közbe, ha szokatlan voltuknál fogva lebilincselők voltak. Különben Tamáshoz hasonlóan titokban mindenre körültekintően figyelt és mégis oly hirtelen tudott fellobbanni, hogy barátai jobbnak látták ilyenkor elnémulni. Tamás lénye azonban hűséget és kitartást parancsolt a másik kettőre, úgy, hogy ilyenfajta kitörés ritkán adódott elő.
Mikor a háború katonákkal töltötte meg a várost, kijártak mindhárman a pályaudvarokra, vad, magyar harci dalokat, s a Wacht am Rhein-t énekelték. A két diák hegyesen feltett diáksapkájába, János pedig a cipészsegédek kalapjának szalagjába tette a virágokat, s mindnyájan valami harcias magatartást vettek fel, ami egyébként a levegőben úszott. Iskolaidő beálltával azonban megint helyreállt a csend, melyet rendesen a halálmadár huhogása festett sötéten alá, mikor itt-ott befészkelte magát a békés emberek közé. A hadszínterek messze voltak, a hadijelentések megszokottá váltak, s a közeli határt, úgy látszott, semmi sem fenyegeti.
Közben elmúlt az 1915-ös év. Egy februári napon mind a három barát behívót kapott. Tamás morgolódva vett róla tudomást, s midőn egy téli napon a kertből a házba vezető lépcsőn a másik kettővel összetalálkozott, s behívóját elömutatta, valami sötét kiáltás kacagott hangjában.
A magyar fiú nem sokat vesződött a dologgal, csak az volt sajnálatos, hogy útjaik elválnak ezentúl, miután a gimnazista urak nemsokára tisztek lesznek, ő meg pucolhatja a csizmákat. Tamás és Péter úgy néztek reá, mintha hideg vizet öntöttek volna az arcukba. Tamás feleletet keresett.
— Biztosítlak arról, hogy én nem fogok neked parancsolni!- és mint a kettéhasított fának a reccsenése úgy ugrott húsz-harminc lépcsőt lefelé, s eltűnt a kertben. János meglepetten nézett utána.
— Hagyd őt— szólt halkan Tamás és megindult a lépcsőn, de néhány lépés után megfordult és így szólt:
— Nos, mit állsz ott, mint egy cövek?
Amint aztán egymás mellett továbbléptek, János felé fordult:
— A te ezrededbe fogok én is jelentkezni.
Az utolsó lépcsőről ráléptek a kerti útra, s hóba nyomult lábnyomokat követve megtalálták Pétert is, amint a barátság behavazott padján ült. Fejét kezeibe temette.
Tamás az ülésről lábával verte le a havat, a magyar meg tétován állt előttük. A hideg nap csendje körüldongta őket, s füleikbe zsongott. Végre megszólalt János Imre:
— Beszélj hát. Mi bajod van?! Úgy ülsz itt, mint egy halom szerencsétlenség.
A csend azonban mind nagyobb lett. Éles, sietős szánkócsilingelés rezgett fel a városból.
— Nem szabad megmondanom nektek — hallatta Péter nagysokára, s fejét ismét kezeibe hullatta. — Meg aztán meg se értenétek engem…
Majd felemelte fejét. De a bámulattól elképedve nézett rá a két barát, mikor egy hirtelen mozdulattal szemeiből könnyet törült ki és vonagló arccal kacagni próbált. Majd felugrott, kifeszítette magát, mint aki erősen el van határozva és felment a házba. Félúton fütyülni kezdett egy nótát, melynek erélyes és felkorbácsoló lendülete volt…
— Ismered ezt a dal?— kérdezte komoran a magyar fiú.
Tamás bólintott. Mindketten ismerték a tettrehívás román szózatát.
A következő esték valamelyikén pedig Lasca Péter felhúzta hegymászó bakkancsait, megtömött meleg ruhadarabokkal egy hátizsákot, beledugott könyveket, leveleket és minden holmit, ami kis tulajdonából kedves volt neki. Tamás, akivel egy szobában laktak, hallgatva nézte. Majd kis idő múlva nehézkesen lélegezve lépett mellé, s néhány gyertyát csúsztatott a hátizsákba, amelyeket régi ládákból kotorászott ki. Aztán kiment a szobából, s egy nagy süvegcukorral, kenyércipóval és csokoládéval tért vissza. Ezeket is betette Péter cókmókjába. Lassan eltávolodott tőle, s leült az ágya szélére.
Éppoly hallgatagon, de reszkető ajkait keményen összeszorítva közeledett most Péter a német fiúhoz, s anélkül, hogy ránézett volna, egy könyvet tett a kezébe. Aztán megfordult, fojtottan zokogva megfogott egy másik könyvet, belegyúrta kabátja zsebébe és kiment a szobából. De néhány perc múlva ismét visszajött. Hideg ujjait fázósan dörzsölgette, s kezében egy gombolyag cipészcérna volt, amit szintén betett a hátizsákba. Emellett nevetgélt, s a válla felett így szólt Tamáshoz:
— Imrének mindig olyan furcsa bőrszaga van.
— Nem volt otthon?- kérdezte Tamás.
Péter intett a fejével.
Éjfélkor az igazságügyi tanácsos bejött a fűk szobájába.
— Gyújtsatok világot, hé— mondta sebes szóval,— valami neszt hallottam a kert felől. Úgy tetszett, mintha sírt volna valaki az ablakok előtt.
Tamás az apja mellé ugrott.
— Nézzünk utána— s azután kitaszította apját a szobából. — Így nem jöhetsz ki a szabadba! Péter alszik?
Tamás a vállát vonogatta, visszafutott a szobába, kisvártatva megint kinnt volt cipőben, s a szükséghez képest felöltözve. Körüljárták gyertyával a házat, de semmit sem találtak. Lejöttek a lépcsőkön. Semmi nyom. Mindössze a kert kapuja volt tárva-nyitva. Becsukták.
Mikor másnap a reggelinél Péter hiányzott, a házbeliek azt gondolták, hogy korán kelt, s mint már annyiszor, előbb ment el iskolába. Délben annyit mondott Tamás, hogy a román fiú, mint annyi más társa, alighanem átkelt a hegyeken, s most keletre tart, hogy ne kelljen Magyarországért harcolnia. Az öreg igazságügyi tanácsos erősen megijedt. Mind jobban enyésző reménységgel várt még másnapig, Péter azonban nem tért vissza, akkor aztán értesítették a rendőséget. A szomszéd falvakból összetereltek, s kihallgattak néhány gyanús hegyivezetőt, de eredmény nem mutatkozott.
— Péter nem árulta el neked a terveit?— kérdezte néhány nap múlva János Imre bizalmasan a barátját.
Tamás a fejét rángatta:
— Én sejtettem, sőt mikor a hátizsákját csomagolta, tudtam is. Feltartóztatni azonban nem tudtam volna, még ha feljelentem is. Hogyan bizonyíthattam volna a gyanúmat? S egyszer úgyis átment volna a hegyeken!
János felkiáltott:
— Tamás, Tamás, mégis csak fel kellett volna jelentened!
Tamás csendesen az Imre szemeibe nézett:
— És te, te mért nem szaladtál azonnal a rendőrségre azon az estén, amikor Péter az apám könyvét a kezedbe nyomta?
— Én semmit sem tudtam— próbált hazudni János Imre. De szava elhalt. Majd megrándította vállát: — Lehet, hogy még valaha egymásra lövöldözünk. Tamás nem felelt.
Néhány hónappal később, mikor Románia hadat üzent Magyarorszagnak, s a német és magyar csapatok a román hadsereget kiszorították, 1916-ban gyalogság vonult Corona kertjein keresztül. A román védelem utcai harcokba gabalyodott. A lejtőkről hangos hurrá kiáltások verték fel az aggodalmas várost. Laza, vörös, őszi lomb koszorúk hulltak a harcosokra. Az előlrohamozók almákat téptek a fáról és beléjük haraptak. Ha az ütközet zaja mind ritkulva alábbhagyott, a katonák lustán szívták be ziháló tüdejükbe az ősz kábító illatát és vad ugrándozással törtek előre a sövénykerítéseken, gyors léptekkel haladtak a lövéstől mentes utcákon át, s aztán megint a kerteken keresztül kúsztak felfelé. Még ott állt az ellenfél. Egyszer egy bokor mögül lőttek, majd nemsokára az élősövények mögül, egy padláslyukból, vagy egy körtefáról. A nehéz tüzérség pedig messze a város fölötti hegyekbe küldte az ugató halált.
Mikor a városnak mind szélesebb, pompás képe nyílt meg előttük, hurráztak az előnyomuló magyarok. Soraikat még kevés veszteség gyérítette. De mindenki érezte, hogy fent, a város szíve fölött egy magas kerti ház körül utolsó, nagy ellenállás készül, melynek lövedékei még nem találtak, de már megszólaltak. Utasítás nélkül is erre irányult a támadás. A fától fáig kúszva surranó előhadban egymás mellett szuszogtak ketten, ketten, akik itt minden bokrot ismertek, s akiknek fiatal, piros szívük szaggatva vert a mellükben.
Egyszer csak a fekete odakiáltott a kicsinek:
— Pont az ablakomból lőnek!
Mikor a magyarok benyomultak a kertbe, megszólalt oldalról a kattogó géppuska. Ordító testek hulltak, vonaglottak és görögtek a lejtőn lefelé. Olyan volt a ház, mintha erődítménynek építették volna át. A két barát tovább fondorkodott. Egymástól el nem váltak, bár a magyar legszívesebben azonnal a kerti kunyhóba szaladt volna. A kert őszies hervadt gyepüjén már annyira behatoltak, hogy régi padjukat is megpillanthatták. Ekkor meglátták őket fentről. A pad feletti ablakban felbukkant egy fej. Lőttek. Tamás majdnem eszméletlenül emelkedett fel a helyéről, s szája kinyílt anélkül, hogy szólni tudott volna. Állt és az ablakra meredt, a fegyver kihullott a kezéből, így találta a szülői ház előtt a halálos lövés.
Mint egy tébolyult kiabált az ablakból lövöldöző katona. Fegyverét kidobta és szemeire tapasztotta kezét. János Imre megkísérelt még egyszer lőni. Kezei reszkettek és anélkül, hogy ügyet vetett volna az ellenség zajos közelségére, felugrott és fegyverre tűzött szuronyával megtisztította az utat a házig. A padról gyakran mászott fel az ablakban várakozó barátaihoz. Most is feljutott.
Mikor néhány szempillantás múlva a magaslat a magyarok kezébe került, a háznak egy szobájában, mely szemmel láthatóan a fiúk tanulószobája volt, egy leszúrt román katona hullájára akadtak. Mellette guggolva vesztegelt kuszált vonásokkal az arcán egy magyar katona. Kezében egy gombolyag cipészcérnát tartott, melyet a halottnak hajtókás mellzsebéből vett ki. Szóltak hozzá és lassan felemelkedett. Tántorgó léptekkel ment keresztül a házon, s kezében szorítva tartotta a gombolyagot.
A harctól hangos katonák zajába hangok vegyültek, melyekre János Imre is felfigyelt. Az igazságügyi tanácsos sápadtan jött fel a pincéből, ahova az ütközet elől bújt el; feljött a cselédség, s a cipész is. A fiatal katona sietség nélkül ment feléjük, de nem köszönt. Megfogta apjának, s az igazságügyi tanácsosnak a kezét és nem vette észre, hogy mennyien ölelik körül, hogyan kérdezik siető szavakkal, csókolják és mesélnek neki.
Kivonszolta mindkét férfit a kertbe.
Kis idő múlva cipekedve jöttek vissza. A fiatal katona csapata után szaladt. Fogalma sem volt, hogy merre megy. A következő napon felhozták őt is a magaslatra, a régi házba..
1919 január 8. -án a Medgyesi Határozat alapján a szászok úgyszólván elismerik kisebbségi létüket. Megalakul a „Romániai Németek Egyesülete”, amely nem csak a bánáti és szatmári svábokat, de a bukovinai dobrudzsai és beszarábiai németeket is egységbe szervezi: „…teljesen bízunk abban – írja Adolf Schullerus, a Volksrat vezetője – hogy a román nép vezetői, akik saját népi jogaikért küzdöttek és szenvedtek, teljes mértékben elfogják ismerni a szász népjogait.” De a Gyulafehérvári Határozatokat a román állam nem tartja be, a szászok kénytelenek visszautasítani az 1923-as alkotmányt.
Fordította: Szabó István
(In: Telepes népség. Erdélyi szász olvasókönyv. Pro-Print Könyvkiadó, 1994, Csíkszereda.)
Pusztai Péter rajza