A könyvek betöltötték az életemet. Hatodikos koromban kikölcsönöztem a vámosgálfalvi iskola könyvtárából a Toldi-trilógiát, de mire a befejező részhez jutottam volna, ellopták. Édesanyámnak a szerdai piacon kikínlódott egész napi keresete sem volt elég, mert bírságot is róttak.

Az Is­ten úgy vert tovább, hogy tyúk– és népszámláló biz­tosból átbasz­kulált községi könyvtárossá – pompás ve­sebántal­ma­im­nak a hi­deg he­lyiség a forrása: mire befűtötték, megfáztam, mire olyan me­leg lett, hogy fürdőzni le­he­tett vol­na, záróra.
Mind­ezek mel­lett vol­tam tanár, igaz­gató, iro­da­lom­szer­vező és se­lyem­hernyótenyésztő is.

Szin­te természe­tes volt, hogy egy­szer majd köny­vet is írok. És az is, hogy egy­szer majd el­le­pik a lakásun­kat, és beléjük ful­la­dunk.
Nos, itt tar­tunk ma. De nem te­szek fel­je­lentést a köny­vek el­len.
A döglött könyv nem olyan büdös, mint a döglött se­lyem­hernyó.

Annyit írtam kézzel, hogy már a uj­ja­im is elvástak. Sokáig nem volt írógépem. Kölcsön masinákon, öreg iro­dai csot­rogányo­kon vagy ide­gen bil­lentyűzetű is­ko­lai gépe­ken bütyköltem írása­i­mat. Az első írógépet a Ko­lozsvárott élő Mol­nos La­jos sze­rez­te ne­kem. Előző gazdája a költő-író Lászlóffy Csa­ba volt. Aztán a ki­lec­ve­nes évek elején több táskaírógép is a tu­laj­do­nom­ba került ide­ig­le­ne­sen –, nem is emlékszem, hogy ki­nek/​kik­nek ajándékoz­tam tovább.
A számítógépem nem kell sen­ki­nek. Még ugyan nem cseréltem föl lap­top­ra, de ahogy mon­da­ni szokás, már na­gyon megérett rá az idő. Nem a gépé, ha­nem az enyém.
Negy­vennégy éve­sen ug­rot­tam fe­jest a na­pi­sajtóba, de a számítógépes világgal csak ötvenkét éves ko­rom­ban kerültem kap­cso­lat­ba, ami­kor kezdték elekt­ro­ni­ku­san is szer­kesz­te­ni az újságot. A szer­kesztőség a nyílt szemű fi­a­tal mun­katársa­kat tan­fo­lyam­ra küldte, és ezek ha­zakerülve egy ad­dig is­me­ret­len nyel­ven kezd­tek egymás között ka­rattyol­ni. Olyan madárnyel­vi ki­fe­jezések röpködtek a le­vegőben, mint szoft­ver és hard­ver, e-mail, word meg pass­word, aztán a bájt meg a drájver, dilét és iszkép, fre­e­mail meg a g-mail –, ami­ket kellő fordítással még érte­ni is le­he­tett –, de szájuk­ra vet­tek egy se­reg olyan ma­gyar szót, ame­lyek vélet­lenül sem azt je­len­tették, amit azelőtt. Ilye­nek vol­tak az alap­lap, me­rev­le­mez, adatbázis, adatvéde­lem, beírás, letöltés, mentés, törlés, jelszó, satöbbi…Amiktől meg­ke­se­re­dett a ma­gam korú golyóstollú fickókban a pu­lisz­kavíz. Rend­sze­rint el is for­dul­tak az új nyel­ve­zettől, számos kortársam hal­lani sem akar a számítógépről, első számú közel­lenséggé nyilvánítot­ta – anélkül, hogy halvány dunszt­ja vol­na róla. Olyan is akad, aki nem­csak a világhálót, ha­nem a „mo­bilt”, a zseb­te­le­font is el­utasítja, és csak ve­zetékes vo­na­lon haj­landó kap­cso­la­tot létesíteni. Ne­kem sze­rencsém volt, mert az asz­ta­lom­ra került egy ki­szolgált beíró gép; ha bepütyögtem a cik­ket, le­mez­re men­tet­tem, s a mar­kom­ba kap­va bal­lag­tam a titkárnőhöz, ő pe­dig „be­vit­te” a szöve­ge­met a „nagy gépbe”, majd ki­nyom­tat­ta; és a gépi­rat­tal mint „végtermékkel” állíthat­tam be a szer­kesztőhöz. Őurasága ke­gye­sen el­ol­vas­ta, „gon­doz­ta” a mon­da­ni­valómat, vagy­is kihúzta belőle, amit nem talált oda­valónak –, vagy csak ke­gye­sen félre­rak­ta, hogy majd csak lesz vele va­la­mi –, én min­den­eset­re a jól/​rosszul elvégzett mun­ka örömte­lenségével me­het­tem a dol­gom­ra.
Ret­te­ne­te­sen bosszan­tott, hogy a fi­a­ta­lok min­dent job­ban tud­nak nálam, ezért rend­sze­re­sen a nya­kuk­ra jártam, va­lahány­szor el­akad­tam. Márpe­dig lépten-nyo­mon el­ron­tot­tam va­la­mit. Mégsem szeg­te ked­ve­met. Kis jegyzőfüzet­tel jártam-kel­tem, a műve­le­tek me­netét, al­go­rit­musát azon­nal fel­je­gyez­tem, hogy el ne fe­lejt­sem. Így aztán röpke félév alatt el­ju­tot­tam arra a szint­re, amely ne­kem tökéle­te­sen meg­fe­lelt, vagy­is hogy gépbe írhas­sam a cik­ke­i­met, kar­co­la­ta­i­mat, és azo­kat meg is őriz­zem le­me­zen, kötet­be szer­kesztés céljából. Közben továbbra is eprészget­tem az apró-cseprő tud­ni­valókat a tördelőszer­kesztőktől, a nagy ritkán meg­je­lenő rend­szer­gazdától –, úgy­hogy mire a gyer­me­ke­im me­lep­tek egy saját ma­sinával, már tud­tam „szak­ava­tot­tan” nyúltam hozzá, és első fi­gurára si­került el­ron­ta­nom. Végül mégis meg­szelídítet­tem, mint a kis her­ceg a rókát, máig szen­vedélye­sen – elsősor­ban mun­ka­eszközként – használom, és nem lepődöm meg, ha olya­no­kat látok-hal­lok, mint net­ti­kett, net­re­forgó, net­szleng satöbbi.
A vőmet megkérdezték, miért nem látni az apósát mos­tanság a különféle nyilvános ren­dezvénye­ken.
– Hát, mert felköltözött a net­re – jött a la­ko­ni­kus válasz.
A nép, ez a szüle­tett nyelv­zse­ni de­mok­ra­ti­ku­san be­fo­gad­ja, magába ol­vaszt­ja és tovább­fej­lesz­ti a na­pon­ta születő sza­va­kat és ki­fe­jezése­ket, me­lyek egy része a műsza­ki ha­ladás gyor­sulásával egye­nes arány­ban ki is hull, el­fe­lejtődik, helyüket azon­nal újabb és újabb fo­gal­mak fog­lalják el –, és per­sze azok jövője is bi­zony­ta­lan.
Örülök, hogy nem fosz­tot­tam meg ma­ga­mat ettől a pompás fel­fe­dezéstől. (És a kiábrándulástól, hi­szen min­den ef­faj­ta eufóriát va­la­miféle világbánat követ a lelkünk­ben.)
De én nem is érezném jól ma­gam a har­ma­dik évez­red­ben, ha nem csórhatnék ma­gam­nak is (ha­za­vi­tel­re!) egy-két fürt fügét e vir­tuális éden­kert sza­ba­don, sőt néha sza­ba­do­san is és per­sze véget nem érőn, dúsgaz­da­gon termő, okos fáiról.

Forrás: eirodalom.ro

* Portálunk jeles szerzője nemrégiben az eirodalom.ro portál egyik felkért bloggere lett. Amíg megbízatása tart, bejegyzéseiben mi is örömmel turkálunk.