Baj van, ha még a szövegek is képesek megsebezni, mint tó mozdulatlan tükrét a csapkodó madárszárny. Egy padlásgrádicsokon, kamarában őrzött (vagy inkább nedves és penészes évszakokat közönnyel túlélt) füzet megbámult lapjaira bámulok: a hosszú, szálkás betűkre. Nagyapám megint itt járt (több volt egy futó gondolatnál), a hajnali fülledtségből finom dohányszag árad – ujjai közt a kettétört vékony Virginia – s a borús felhőkavargás mögött bujkál pászmás rozsdavigyora. Habár sejtettem, hogy ő akkor por lett; ám még ma is rejtély számomra az, ahogyan élt; a meg-nem-bocsátó harag, amit hátrahagyott, s a képzelgései főleg!

Olvadoznak távoli kontinensek, sós tengeri szélben izzad, izzik a jég, de mi az ott(?): mint vicsorgó oroszlánisten fogai között végképp megfagyott epehólyag, kínoz a hátra-hátrasandító idő. Vagy csak a kecskeszakállú vénség kiszorult sérve üzen. Hallom a vakondoklyuk-mélyből feltörő keserves nyögéseket, és gyűl továbbra is bennem méreg.

2009. június 27.

Forrás: Az út, akár egy hosszú mondat. irodalmi Jelen Könyvek 2014.