Szerb négy órai fegyverszünet

Fél kettőkor a szerb fedezékben hirtelen elhallgatott a puska. A földhányás mögül egy hosszú pózna nyúlt fel a levegőbe, a végén fehér zsebkendő. A szerb trombitás szünet nélkül trombitált. Párlámentair akar átjönni.
(Rögtön jelentést tettek a parancsnoknak, a következő perczben nálunk is elhallgatott a fegyver. A szerb földbuczkák fölött megjelent egy elegánsan öltözött szerb tiszt felsőteste, mellette egy ember a fehér lobogóval, mögötte a trombitás, aki egy pillanatra sem hagyta abba. Jöttek felénk, senki nem lőtt rájuk. Egy hadnagy fogadta őket a mi dombjaink előtt. A szerb tiszt németül beszélt:
— Négy órai fegyverszünetet kérünk, mert a halottaikat akarjuk eltakarítani.
Rövid beszélgetés a telefonon, a dolog rendben van. A mi hadnagyunk korrekt, de nem barátságos. Mikor a megállapodás megtörtént, katonásan szól;
– Die Uhren richten. (Igazítsuk egymáshoz az órákat.)
És mind a kettő felkapja a balkarját, amelyen a karpereczóra van. Perczre összeigazitják. Mereven szalutálnak egymásnak, mind a kettő visszamegy az övéihez.
Nekünk is van halottunk, most arra is rákerül a sor.
A többi leteszi a fegyvert, beburkolózik a köpenyébe és már alszik is. Egyszerre megint megjelenik a fehér kendő a szerb oldalon. A kerndő jön felénk, – egy másik tiszt hozza. A tiszttel még két tiszt jön. A mi hadnagyunk egy zászlóssal kimászik a fedezékből és elébük megy. Körülbelül a közép úton találkoznak. A szerb tiszt megint szalutál, de már mosolyog.
— Az urak, — mondja — nem fogják megtagadni a lovagias ellenség bajtársai kérését. írják alá ezeket az anzixkár-
tyákat . . .
És kihúz a zsebéből valami harmincz tájképes leveleslapot, amely már mind meg is van czimezve, el van látva néhány üdvözlő szóval, ezzel a szöveggel:
»Üdvözlet a táborból egy négyórás fegyverszünet alkalmából.«
Ez a szöveg (és a czimzés is) nem szerbül van írva, hanem francziául, hogy a mi tisztünk tudhassa, mit ir alá. Nagyon barátságosan mosolyognak, nagyon szépen kérik, a czimzés csupa asszonynév, leánynév, az egyik pláne egyetemi magántanárné, mert a szerb tiszt, aki a kártyákat hozta, egyetemi magántanár . . . A mi hadnagyunk egy kicsit komoly, nem nagyon szereti az egészet, de elfogadja a feléje nyújtott czeruzát és ráírja a lapra a nevét. A zászlós is. Később a hadnagy azt mondta, hogy rosszul érezte magát, amikor irt, úgy érezte, mintha váltót irt volna alá. De meg kellett tenni.
— Kamerád, — mondja váratlanul a másik szerb tiszt, miközben egy csomag papirost húz elő a zsebéből — itt vannak a legújabb háromhetes újságok. Az Istenért, adjatok valami német lapot, hogy az ellenvéleményt is olvashassuk.
A zászlós visszamegy a fedezékbe, hogy elhozzon egy marékkál a hivatalos német katonaujságból, amely pontosan közli a mi híreinket. Ezalatt a k ét-három perez alatt, amíg a zászlós oda volt, preczizen leírva a következő történt:
A tisztek hallgattak. A mi hadnagyunk hátrafelé nézegetett zavarában, arra, amerre a zászlós távozott. Kis szünet után a szerb kapitány elővette ezüst czigarettatárczáját és megkínálta vele a magyar hadnagyot. A hadnagy azt mondja, hogy élete legnehezebb kérdése előtt állott. Mondja, hogy nem dohányos? Hazudni nem akart. Utasítsa vissza? Nem akarta megsérteni az ellenséget. Fogadja el? Azt nem bírta a gyomra. Már tartotta vagy húsz másodperczig a szerb kapitány előtte a tárczát, amikor megtalálta a megoldást. Elővette ő is a tárczáját és ő is odanyujtotta a szerb tiszt felé. A két tárcza farkasszemet nézett egymással a levegőben. A szerb kapitány elnevette magát és ezt mondta:
— Hát jó, akkor cseréljünk czigarettát. Egy kis változatosság nem árt.
Kivett a hadnagy tárcsájából néhány magyar czigarettát és beletett helyette néhány szerbet. Újra hallgattak. Az egyetemi magántanár megszólalt:
— Mi ne írjunk alá nektek kártyákat?
— Danke, nein, — mondta a hadnagy.
A zászlós visszajött a hadiujsággal és szétosztotta a szerb tisztek közt. Hálálkodtak. Az egyetemi magántanár akkor egy nagy, odvas fára mutatott, amely a közelükben állt, körülbelül a középen a szeb és |a magyar állás közt.
— Kamerád, — mondta — nekem van egy eszmém. Mi még sokáig fogunk igy állni egymással szemben. Ebben a
fában van egy odú. Az legyen a posta. Ha mi kapunk friss újságokat, egy emberünk odaviszi és beleteszi. Ne lőjjetek
rá. Aztán jöjjön egy ember tőletek a ti lapjaitokkal, vigye el az odúból a miénket és tegye bele a tiéteket. Arra meg
majd mink nem fogunk lőni. Jó?
Elővett egy előre elkészített czédulát, amire ez volt irva magyarul: POSTA. A postát szerbül is postának hívják.
— Ezt rászögezzük a fára.
És már oda is erősítette az odú fölé. A választ be se várták, a zászlóssal közben czigarettát cseréltek, szalutáltak és
elmentek. Aztán semmisem történt egészen addig, amig a négy óra le nem telt. Az utolsó öt perczet már a mi tisztjeink úgy töltötték, hogy a karpereczórán a másodperczeket számlálták. Pontosan kivárták az utolsó percz hatvanadik másodperczét is. Akkor intettek a fejükkel és végig az árkon megszólalt :a puska.
Odaát egy-két másódpercczel késtek.
Másnap délelőtt, ugy tizenegy óra tájban fehér kendő nélkül, de fegyver nélkül is, elindult a szerb árokból egy katona, a hóna alatt ujságpapirossal és lassú, czammogó lépéssel ment az odvas fa felé. Belerakta a »postába« a lapokat, aztán szép lassan visszabandukolt Nem lőtt rá senki.
Semmi nem olyan megindító ebben a háborúban, mint az a mélyről jövő, emberséges törekvés, az a becsületes, könyes vágy: az ágyú, a puska, a szurony közt egy-egy órára, vagy csak egy perczre is visszaállítani azt az állapotot, amikor még nem volt úgy, ahogy most van. Lapozni a régi levelek közt, aztán becsapni a fiókot és — rohanni tovább. A hadnagy azt mondja: ő úgy beleizzadt ebbe a kis ügybe, hogy inkább két szuronyrohamot, mint még egy beszélgetést az ellenséggel czigarettáról, lapokról, anzixkártyáról. Ő nem tehet róla, a szerbek kezdték. Soha nem teszi többé.

[Forrás: Katona Sándor honvéd: Hadak útja Szerbiába és Montenegróba. Hősi történetek Szerbia és Montenegró elfoglalásának történetéből. Kiadja a „Szabad Szó“, Budapest. Magyar Elektronikus Könyvtár]