Naponta forgatom a balladás világ megsárgult lapjait, segítségükkel visszatekintek a felejthetetlen arcokra, akik eltávoztak körömből. Gondban nézek utánuk. Kapaszkodom a horizont vonalába – mentő övként – egymásba olvadok éggel és földel. Árnyak lebegnek, a fénytől is remegek. A művészet ablakából figyelem, amint önjelölt dalnokok pöffeszkednek a szellembokor tövében. A csodálkozás könnyre fakaszt. Görnyed a csönd, feszülnek lábfejek, vigyorgó cselédek szavakkal döfködnek. A kilátástalanság gödre elnyelte a költészetet, vele együtt magába húzta homokra épített váramat is, azóta is döccen a tánc, csavarja vérem, csurog a földre. A lekopott lét vérfoltja homlokomon marad. A felejthetetlen arcokra gondolok, tőlük erőt kapva futom pályámat a holnap elé. Meggyújtom lelkemben a szeretet lámpását, fényénél csóréra vetkőzve festem a képet, s amikor befejezem, fölkiáltok, ezt a képet nem én festettem, a szenvedély szülte, mint a szerelemre éhes asszony, aki szenvedélyből él. Festés közben megjelennek az elferdítések, a törések rezonanciái is, de a befejezése után a hazaérkezés érzése ölel át, királykék heverőn rubinteát kortyolgatok, s a tea gőzében megjelennek az eltávozottak, a felejthetetlen arcok.

Kelet fényét – olykor, olykor – még mindig felhők takarják, de felkelőben a Nap, csattog a fény.

Csendet kérek, kapaszkodom a megtépázott álmok Golgotáján.

(2014. július 26.)

Forrás: Vár-Lak

1. gergely:
   2014. július 28. 19:26

   Megtépázott álmok? Mintha mindenik generáció ezzel nyugtázna…