Gyorsvonatok űzték kegyetlenül; előbb gyalog menekült, aztán látva, hogy keresztül-kasul mindenütt sínek pókhálójába akad, fölkapaszkodott az egyik vonatra s a szembejövő másik elől úgy vetette át magát az alagútból alagútba száguldó vagonok között, mintha hidat akarna hajlítani derekából, úgy, mint kölyökkorában. De megkeményedett csontját azóta, jaj, hányszor ropogtatta össze a történelmietlen hajsza s még inkább a hiszékenység, hogy egyszer hazatalál még, s midőn a holdfény halvány hópelyhekként olvad fel apja hatvan évig hallgatag arcán egy végső hahotában, a meglékelt halastó balladás mélységéből kifogják majd a mesebeli halat… Mint írógépből zúduló nagy X-ek zuhataga, minden gondolatát felfalta ez az őrült kattogás; kiugrott a veszett vágtájú, vészfék nélküli vonatból, és földhöz szorított füllel hallgatta tovább a föld kattogását. Ordítani szeretett volna a végső vad idegenségben, hangok hasították torkát, az ijedtség idegenszerű mássalhangzó torlódássá torzult, mintha tűzköveket ütöttek volna egymáshoz türelmetlenül. Mellkasában minden ütéssel nőtt a fájdalom, csak az isteni szikra késett, nem villantak fel az anyanyelv szavai, a legősibb, legtisztább hangokat ölte ki belőle a végnélküli kattogás. Mielőtt még tudta volna, hogy ki elől menekül: elvesztette önmagát.

(1970-es évek)

Forrás: Az út, akár egy hosszú mondat. Irodalmi Jelen Könyvek, 2014