A feminizmus és a háború

Úgy érzem mostanában, mintha megállt volna az élet. Nem az az élet, amely a gyárakban, hivatalokban, utcákon, kávéházakban és mulatóhelyeken folyik, sőt nem is a családi élet. Hanem az a gondolatokat és eszméket termelő, vágyakat ébresztő és terveket szövő eleven, gazdag élet, amely máskor a lelkekből fakad. Mintha mozdulatlanul, tehetetlenül, egy pontra szegezett tekintettel állana most milliók lelke, nem látva mást, csak a harcmezőt, nem hallva mást, csak az ágyúk dörgését és nem érezve mást, csak a haldoklók utolsó sóhaját.
Hová lett az a sok lázongó indulat, halasztást nem tűrő követelés, meg ultramodern törekvés, mely ezelőtt néhány hónappal még elárasztással fenyegette a világot?
Hisszük, reméljük, hogy egy részük teljesen eltűnt, hogy a legalját, a salakját végleg elsöpörte a háború vihara.
A többi meg pihen. Téli álmát alussza, mint az erdő sok lakója. De az első békés, meleg, napsugaras reggelen kibújik odújából valamennyi s amint kidörzsölte szeméből az álmot, újra visszhangzik majd erős hangjától az erdő.

Bizonyos, hogy a nőmozgalom is alszik csupán. És talán sok más társánál jobban, erősebben várja az ébredés idejét.
Apostolai, a feministák most a vöröskereszt és a karitász jegyében dolgoznak. Becsületesen, kötelességtudóan tették félre a jövő zászlaját és elővették helyette a régit. Nem a joggal törődnek ezúttal, hanem a kötelességgel.
De azért…! Ha a toll helyét varró- és kötőtű, a gyűlések és agitációk idejét betegápolás és szegénygondozás, az irodahelyiségeket pedig kórház, vagy más jótékony intézmény foglalja is el, tudom, érzem, hogy valahol, talán egy rejtett kis zugban, talán nem is a közmunkát követelő nappal idején, hanem a pihenésből lopott éjjelen valaki dolgozik, valaki ír. A világtörténelmi események közt meghúzódó apró hírekből statisztikát állít össze. A női hősökről, akik önként tűzvonalba álltak, harcoltak, felderítő szolgálatot végeztek, vagy akik kötelességük mellett maradtak a veszedelem idején is, sőt még akkor is, amikor férfitársaik elmenekültek. És ez a statisztika hangos szóval hirdeti majd az ébredés után, hogy íme, a nő nem áll hátrább hazaszeretetben, bátorságban, erőben és kitartásban a férfinél, illő tehát, hogy egyenlő legyen mindkét részen úgy a kötelesség, mint a jog.

És lesznek sokan, talán még eddigi ellenségeik sorában is, akiket meggyőz a statisztika s akik lelkesen csatlakoznak az „egyenlő jog. egyenlő kötelesség” követőinek táborába.
Sőt, a háború után szükségképpen bekövetkező életviszonyok — bizonyos határokon belül — mindnyájunk szemében indokoltabbá fogják tenni a feminizmus törekvéseit. És pedig elsősorban áll itt a nők önállósítása, a kenyérkereset lehetőségeinek kiterjesztése. Mert ha a gazdasági viszonyok már eddig is rohamosan megnövesztették az egyedül élő, saját erejükre utalt nők számát, a háború következtében ez a szám valósággal ijesztő arányokat fog ölteni. A nők munkájának megválasztásánál nem lehet többé szó arról, mit szabad, vagy illik tenniök, a kérdés csak az lehet, mit tudnak tenni. A képesség ugyan egymagában még nem szabhatja meg a cselekvés szabadságának határait, de a tilalomfát semmiesetre sem a jogszokás, vagy a tradició, hanem az ethika állítja fel.
Az önálló nőknek a háború után erősebben, határozottabban kialakuló tipusa szükségképpen maga után fogja vonni az előítéletek alkonyát is. Az élclapok régi vénleány karikatúrái már ma is erős eltolódást szenvedtek, különösen a korhatárt illetőleg. A jövőben meg teljesen megszűnnek majd az egyedülálló nők jellemzőjeként szerepelni. Az ethika által megszabott határok pedig nemcsak a munka, de az élet terén is tágabbnak fognak bizonyulni a közfelfogás alkotta korlátoknál.

Idáig tehát úgy látszik, a háború előre lendíti a feminizmus ügyét. De csak idáig! A továbbiakban inkább ellene dolgozik. Mert a lángbaborult világ fényében hatalmas, örökértékű igazságok tűnnek a szemünkbe, igazságok, amiket már-már teljesen elfödni készült az előretörtető kultúra porfellege. Es ez igazságok fénye mellett elhomályosul a leg-ragyogóbb statisztika, sőt meghalkul még az életviszonyok sürgető, követelő szava is. Alapelvek ezek, melyeken a világrend épül.

Elsőnek jelentkezett köztük a nö természetes hajlamainak spontán megnyilatkozása, szinte azt mondhatnám kitörése.
A férfiak mozgósításának hírére mintegy vezényszóra, egyszerre mozdult meg az egész — emberértéket képviselő — női társadalom és anélkül, hogy behívásra, vagy csak útbaigazításra, irányításra várt is volna, megtalálta a maga helyét; pontosan odaállt, ahová kellett. Ki tanította meg ezt a békében felnevelődött, szélsőséges irányokba tévedt generációt úgyszólván néhány óra alatt arra, hogy mit kell tennie háború idején? Nem érezzük-e mindannyian, hogy ebben a tömeges elhelyezkedésben a természet szava szólalt meg? A természeté, amely a magba rejti a fejlődés összes képességeit; a természeté, amely megmutatja a gyönge kis fűszálnak is, hol törje át a földet a sziklák között.

Ellenvethetik talán, hogy ez a gyors elhelyezkedés nem benső ösztönök erejéből fakadt, hanem hagyományon épült. Meg hogy a mai egyoldalú társadalmi berendezkedés mellett a nő nem is állhatott más helyre.
Hogy természetes ösztön-e inkább, vagy tradició, nem vitatom. De annyi bizonyos, hogy ez esetben — vérré vált. Valamint szent és büszke meggyőződésem az is, hogy a nők túlnyomóan nagyobb része akkor is ezt a munkakört választotta volna, ha módjában áll egyebet cselekednie. Mert a nő most nagyban, az egész társadalomra kiterjesztve, ugyanazt a munkát végzi, amit rendszerint otthon a családban végez. Segít, támogat, ápol, vigasztal, szeret és saját erejével, kitartásával pótolja, élesztgeti azt az energiát, amely másutt elveszett. Aki lekicsinyli ezt a munkát, az nem tudja, mivé lenne a világ nélküle.

Azt mondják, csodálatos, hogy a külső élet, a világháború borzalmai dacára nagyjából úgy folyik, mint rendesen. Majdnem minden családból hiányzik egy-két férfi, még pedig a legjava, sok helyütt a család fenntartója. És a család mégis csak tovább éli a maga kis benső életét. Talán szűkös viszonyok között, szomorú szívvel, de fennakadás nélkül. Mert itthon vannak az asszonyok, itt van az erkölcsi fenntartó erő, a nő! És ha nem borul fel ma minden otthon, ha legalább életképességét megtartja a legtöbb család, az a nő érdeme. Azaz, hogy nem az érdeme. Mert hiszen csak kötelességét, hivatását teljesíti, amikor a helyén marad és könnyes szemmel, reszkető kézzel, de rendületlen kitartással fogja a kormányt. És ez nem a társadalmi berendezkedés következménye. Ez így van, mert így kell lennie; mert így kívánja a háború kavarodásából felszínre került másik igazság: a munkamegosztás szükségessége. S ha ugyanazok, akik helyeslik az egyedülálló nők önállósítását, nem hívei a nők politikai jogosításának, annak egyik oka éppen ebben a körülményben rejlik.

A munkamegosztás örök törvénye érvényesül most, amely úgy rendezte be a családot, hogy annak feje és keze a férfi, szíve és lelke az asszony legyen, a társadalmi életet is úgy formálta, hogy abban a tömegekkel dolgozó, nagy perspektívákat felölelő munka a férfié, az egyéneket mozgató, közvetlenül ható erő pedig a nőé legyen. Itt nincs magasabb- vagy alsóbbrendűségről szó. A nemek viszonya a párhuzamosságé, ami nem jelenti, hogy a két nem ugyanaz. Akik a nőt egyenlővé akarják tenni a férfivel, azok voltaképpen az alsóbbrendűség vádját erősítik meg. A nőkérdést úgy kell megoldani, hogy az a nő önállóságának úgy társadalmi téren, mint a munkában érvényt szerezzen, de kapcsoljon ki abból mindent, ami természetes hajlamaival és a világrendet fenntartó munkamegosztás elvével ellenkezik.

Azért a csekély súlyért, amennyit a nők szava nyomna a törvényhozás mérlegén, nem érdemes erőszakosan más irányba terelni egészséges és természetes hajlamokat, valamint vétek kivenni egyetlen kicsiny szöget is abból az egymást kiegészítő arányos elhelyezkedésű alkotó elemekből, melyek az erkölcsi világrend gépezetét összetartják.
A háború magasra csapó lángjának fényében azonban nemcsak ilyen általános értékű, nagy igazságok kerültek megvilágításba, hanem apró kis tanulságok is, melyekből még nagy energiák fakadhatnak a reánk következő nehéz időkben. Többek közt felismertük a külsőségek értéktelenségét, ami első lépés ahhoz, hogy megtaláljuk a valódi értékeket.

Az újra megtalált valódi értékek közt pedig olyan jelentéktelen kis dolgok is akadnak, mint például a varró- és kötőtű. Kezdetben azt hittük, szenvedő embertársainknak teszünk csak jót, amikor ez ócska szerszámokkal dolgozunk. Később azonban rájöttünk, hogy nekünk magunknak van reá szükségünk. Kitűnt, hogy a sokat csúfolt, divatját multa kézimunka nem időpazarlás csupán, hanem az élet ezernyi gondjának, kisebb-nagyobb keserűségének, izgalmának levezetője és az otthoni élet megkedveltetője is lehet. A társasélet és szórakozás lefokozása ismét más kérdésre vezetett. Sokan rájöttek, hogy ez a kifelé való élet nem maga az élet. A háborúból talán megtanulják azok is, akik eddig nem tudták, hogy az igazi élet nem rajtunk kívül, hanem bennünk folyik. És hogy a családi élet szeretetéből, a természet, művészet, tudomány és vallás kincseiből táplálkozó lélek király a valóság fényes birodalmában, míg az idegen tömegben mozgó üres lélek szolga a káprázat koldusországában.

És a sok-sok, egyszerre el sem sorolható tanulság között talán ez a legnagyobb. Mert ebben a hatalmas világmegmozdulásban sokat, látszólag mindent elveszthetünk, de a saját lelkünk megmarad. És ha van miből táplálkoznia, kiheveri a veszteségeket, sőt — ha kell — újraépít rombadőlt világokat.

Élet, VII. évfolyam, 6. szám, 1915. február 7

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ