Cseke Gábor olvasónaplója

Petőfi Sándor minden tekintetben, vitathatatlanul a legnagyobb magyar költő. Életének és halálának, munkásságának minden mozzanata erre predesztinálja.
Ugyanakkor máig nem akadt olyan erő, mely e számára kijáró piedesztálról letaszítsa.
Nagyságát nem hagyományos mértékegységekben mérjük: rendkívülisége, az alakját-életét-szellemét övező titokzatosság teszi azzá, ami számunkra mindig is volt és marad.
Az csak természetes, hogy a plebejus, huszadik századi Illyés Gyula örökérvényű könyvet hagyott hátra róla, méghozzá két – az első után egy második, bővített – változatban is, Petőfi Sándor címmel.
De az már sokatmondó, hogy az ízig-vérig polgári Kosztolányi Dezső ezt vetette róla papírra 1923-ban: „Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi.”
Nem sorolhatom föl itt a könyvtárra rúgó, sokrétű Petőfi-irodalmat. Nem is csak költő ő már a szemünkben, hanem jelenség, erkölcs, magatartás, sors. Szimbólum. És legenda.
Rövid élete (1823?-1849?) tele mindenféle rendhagyó, ellentmondásos fordulattal.

Élet-talányok

Szülei kiskőrösi szlovákok (Petrovics), amit aztán később a költő mindegyre „elfelejt”.
1848-ban ugyancsak zokon veszi a rágalmakat, amikor a kiskunsági kerület képviselőválasztási hadjáratán ellenfelei elhitetik a néppel, hogy szláv eredete okán ő maga nem más, mint „orosz bujtogató, veszedelmes ember, hazaáruló”.
1841-42-es pápai diákévei során váltott át, saját kezdeményezésre Petrovicsból Petőfivé.
Amikor egy szerb író-politikus, Ignyátovics Jakab 1848 elején egy vendéglőben megismerkedett a költővel, így emlékszik a találkozóra: „Lisznyai [Kálmán] a bemutatáskor fölemlíté azt is, hogy a Petőfi tulajdonképpeni neve Petrovics. Petőfi kezet szorított velem, s a mint észrevettem, nem volt éppen inyére szerb nevének fölemlítése…” (Vasárnapi Újság, 1880).
Selmecen magyar történelmet tanító szlovák tanára tótként próbálja irányítgatni, nemzeti érzéseit pallérozni, Petőfi azonban inkább hátat fordít az addig kedvelt történelemnek, de ragaszkodik magyarságához.
Vallást vált, nehogy annak alapján is tótnak nézzék őt.
Szlovák? Orosz? Szerb? Magyar? – Csak úgy röpködnek körülötte az etnikumra utaló megkülönböztető jelzők, ám költészete ízig-vérig magyar. Mondhatni ő teremti – forradalmasító merészséggel és szemlélettel – a modern magyar költői nyelvet.
Élete szinte a kezdetektől merő konfliktus. Gyakran vált iskolákat, azokból időnként megszökik és beáll vándorszínésznek, de a katonasággal is erősen kacérkodik.
Fiatal, induló költőként végigcsavarogja az országot. (Nemrégen érdekes turisztikai térképet állítottak össze kalandozásairól versei keltezése és útilevelei nyomán…)
Szüleivel összerúgja a patkót.
Nagy megrázkódtatást jelent számára apja elszegényedése: egyik pillanatról a másikra kérdéses lesz addigi diákegzisztenciája, megszokott anyagi gondtalansága.
Javíthatatlan nonkonformista, egyik költői szerelemből a másikba esik, bizonyítottan megjátssza a bohém, mulatozó ifjoncot, nyitott az európai kultúrára, nyelvekre, eszmékre.
Frappáns jellemzést ad róla a már említett Ignyátovics Jakab: csak egyszer látta ugyan a költőt, de akkor alaposan „lefotografálta”. Íme: „A mi a politikát illeti, minden mondása forradalmi, szerfölött támadó és annyira szabad vala, minőt egy rendes viszonyok közt levő államban képzelni sem lehet…Azt látszék hinni, hogy amit csak mondott, mindaz a lehető legjobban van mondva. Beszédébe némi arroganczia vegyült… Úgy tetszik, hogy meggyőződése, melyet föltétlenül legjobbnak hitt, nem igen idegenkedett a másokon való zsarnokoskodástól.” (Vasárnapi Újság, 1880).
A népnyelvbe oltott költői nyelvezetén sűrűn veri el a port a hivatalos kritika, költőietlennek nevezve a póri vulgaritást (amit viszont ma teljesen természetesnek tartunk, szemben a korabeli modoros „emelkedettséggel”).
Királyellenes, a királyok felakasztására buzdító versének megjelenése visszhangos közbotrány: még olyanok is megorrolnak rá emiatt, akik eddig a pártját fogták.
Megtagadja a katonatiszti külsőségeket – különösen a nyakravaló viselését, s ezen még a hadügyminiszterrel is nyilvánosan összeszólalkozik: „Megfontoltam a’ dolgot, mellyért tegnap magához hivatott ön, ‘s annak következtében jelentem, hogy kapitányi egyenruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egyáltaljában nem lehet viselni, ‘s miután a’ nyakravaló-nemhordás végett több leczkéztetést, vagy pláne kényszerítést nincs kedvem tűrni. Én tettem már annyi szolgálatot a’ hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a’ hazát nyakravaló nélkül védhessem; ha önöknek máskép tetszik, ám legyen meg az önök akarata. Egyébiránt: önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot…. teljesíteni fogom hazafiui kötelességemet, egyszerű polgári öltözetben mint közkatona.”
Nyílt levélváltásban vitázik Vörösmartyval, akit keményen elmarasztal, amiért a honvédő hadsereg felállítása ügyében nem úgy szavazott az országgyűlésben, ahogy azt Petőfi elvárta volna. (Vitájuk kínos, utólag ítélve bátran elmaradhatott volna, de hát ez volt megírva Petőfi sorscéduláján.)
Talán nem is kell több annak jelzéseként: nem csak verseivel, halhatatlan szellemével írta a szívünkbe nevét Petőfi, hanem életének kifogyhatatlan, nagy talányaival.

(Folytatjuk)