So­sem halásztam, so­sem horgásztam. Gyer­mek­ko­rom helyszínein a pa­tak is kevés, a Küküllő is Kis-. A pa­takból meg­próbáltunk ho­rog alakúra hajlított gom­bostűvel va­la­mi­ket ki­mes­ter­ked­ni, több­nyi­re békát fog­tunk azon­ban. Vagy ro­hadt ba­kancs-felsőrészt.

A Kis-Küküllő pe­dig több ki­lométer­nyi­re foly­dogált, oda esz­ten­di­en­te csak egy­szer, il­let­ve kétszer ju­tot­tunk el: au­gusz­tus vége felé ken­deráztatáskor, és csak­nem két hét múltán ken­der­mosáskor. Utóbbi volt az érde­ke­sebb. Az áztatás a folyó sekélyes par­ti vizében történt, a ken­der­nyalábo­kat fűzfa­vesszővel (gúzzsal) kötöztük egymáshoz, s méte­renként karókkal rögzítettük, il­let­ve hát ezt a felnőttek végezték, mi gyer­me­kek a kel­le­me­sen lan­gyos vízben pan­csol­tunk, pricc­ol­tuk szem­be a lánykákat.

Az ügye­sen vízbe pa­kolt kéve­sort aztán isza­pos föld­del, a közeli rétből ki­met­szett füves tégla­da­ra­bok­kal nyom­tatták meg, ne­hogy el­vi­gye az ár. Így is megtörtént némely­kor, hogy késő nyári hir­te­len-zápor zúdult a Küküllőre, s magával ra­gad­ta a téli fon­ni­valót: a ken­derzsúpo­kat va­la­hol Dicsőszentmárton körül vagy még alább fogták ki az ügyes­kedő csa­vargók.
Sok­kal érde­ke­sebb volt a készülődés a ken­deráztatásra, majd a -mosásra. Kora haj­nal­ban be­ve­tették a ke­nye­ret a púpos ke­mencébe, s mellé sza­lonnát, besütött húst pa­kol­tak az asszo­nyok, sötétvörösre érett a házi pa­ra­di­csom, ak­ko­ra, mint a ki­sebb sárga­dinnyék, s a he­gyes­orrú pap­ri­ka, a lila szemű hagy­ma…S ügyel­tek a gazdák, hogy tel­je­sen ki ne fogy­jon a bor. Ha mégis meg­itták vol­na mind, ak­kor fickóbort csináltak, cuk­rot tet­tek a seprőre, és abból aztán ha ki­forrt, va­la­mi híg ital ke­let­ke­zett, a lan­gyos víz he­lyett az is meg­tet­te.
Ken­der­mosáskor min­den más színben csil­lo­gott, mint­ha nem is hétköznap len­ne. Me­net közben is kérődzve bal­lag­tak a te­he­nek a szekérrel, át a szom­széd fa­lun, s megbámul­tak az ide­ge­nek, mégis min­den­kit köszöntöttek a na­gyok, és azok tisz­te­let­tel fo­gadták a köszöntést; és hogy ret­tegtünk, ami­kor átha­lad­tunk a vasúton, ne­hogy éppen ak­kor érkez­zen a vo­nat. És mégis ki­lopóztunk a bernádi ka­nyar­ba, hogy meg­lessük a három­ne­gyed négyest Pa­rajd, köze­lebbről Bony­ha felől jövet. Úgy bedőlt a moz­dony, azt hit­tem, men­ten fel­bo­rul!
Ötödik­ben csak egy leányka akart bábasszony len­ni, a többi­ek, min­den­ki: moz­dony­ve­zető!
No, ott láttam sudárbarnára sült legénykéket ko­sa­rak­kal halászni. Is­merték a gübőket, s óva­to­san közelítve hirt­len oda­su­vasz­tották a ko­sa­rat a vízre bo­ruló fűz alá, hogy aztán kirántva fel­kiált­sa­nak, meg­van!, vagy su­nyin hall­gat­va tovább cap­las­sa­nak az árnyékos ol­da­lon.
Ezek nem szíve­sen mu­to­gatták a zsákmányt. Ahogy jöttek, úgy tűntek el a vízzel a követ­kező ka­nyar­ban.
Ha­lat éppen a ken­der­nek „köszönhetően” láthat­tunk. Fehér ha­su­kat mu­to­gat­va döglötten li­pinkáztak a mocs­kos­bar­na vízen. Azt mond­ta az egyik helybéli, hogy olyan méreg van a ken­der­ben, amitől megdöglik a hal.
Mások pe­dig úgy vélték, hogy oda­fenn a gyu­la­ku­ti hőerőmű eresz­ti rájuk a fáradt forróvi­zet, attól nyu­vad­nak meg szegények.
Olyan na­gyon nem érde­kelt bennünket, mert so­sem ettünk ha­lat. A sza­lon­na friss ker­ti pa­ra­di­csom­mal, il­la­tos lágy­kenyérrel pe­dig énne­kem mindmáig azo­kat a koraőszi derűs na­po­kat jut­tat­ja eszem­be, ami­kor a még víztől csöpögő szekéren, a ken­der­ra­komány te­te­je­des te­tején, egy ma­radék kenyérdúcot rágicsálva bölcsen szemlélem az elém táruló világot.
Hát ezért nem ért, nem érhe­tett soha, sem halőr, sem malőr…

Forrás: eirodalom.ro