Cseke Gábor olvasónaplója

Egy gondolat bánt engemet…

Mindezek után csöppet se meglepő, ha a költő halála körül is rettentő zűrzavarosak máig a vélekedések. Pedig az idén, július 31-én Petőfi Sándor segesvári eltűnésének (halálának?) 165. évfordulójára emlékezünk.
Bárhogyan és bárhol is ért véget az élete, egy dologban egyetérthetünk: fiziológiailag költőnk, így vagy úgy, itt vagy ott, ekkor vagy akkor, de azóta mindenképpen és végleg elszámolt az élettel. Éppen csak még mindig nem lehet bizonyosat tudni: mikor, hol, miképpen történt mindaz, ami biztosan és visszavonhatatlanul megtörtént.
A költő halála legalább annyi ellentmondásos és szokatlan információval terhes, mint kurta élete.
Kezdetben minden egyszerű volt, hiszen milyen szépen megírta – valósággal „megrendelte” – a saját halálát:

„Egy gondolat bánt engemet,
Ágyban, párnák közt halni meg…

…Ne ily halált adj, istenem…

… Ott essem el én
A harc mezején,
Ott folyjon ez ifjúi vér ki szivembül
S ha ajkam… végszava zendül
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak…
S ott hagyjanak engemet összetiporva.”
(Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet)

A segesvári csata után költőnknek nyoma veszett.
1849. augusztus 7-én, a kolozsvári Szabadságban az alábbi sorok voltak olvashatók: „Öreg altábornagyunk [Bem] igen megbízott alig két zászlóaljnyi ujonczaiban, kikkel Segesváron kivül támadást intézett a majd 16 ezer főből álló muszkák ellen. Aránytalanul csekély és gyakorlatlan seregünk huzamos ideig elegendő elszántsággal küzdé a csatát, de alkony felé uj erő érkezvén az ellentáborhoz, ez az ütközetnek eldöntő fordulatot adott. Hős vezérünk maga is szinte áldozata lőn túlmerész vállalatának, mig koszorús népköltőnk, a tűzlelkű P. S. hir szerint elveszett.”
Minrt később kiderült, mégsem volt olyan egyszerű a dolog, ahogy azt a költő megénekelte!
Egymást érték a feltételezések, a kutatások, a várakozások. Megannyi teória, mendemonda: meghalt, eltűnt, elhurcolták, közben itt is felbukkant, ott is látták… Találkoztak vele, hírét hallották, távoli sírját látták… És úgy tűnt, ennek a lelkesen burjánzó meseáradatnak nem akar vége szakadni.
Az idő teltével, valahogy a fehéregyházi eleste és névtelen tömegsírba temetése maradt végül a leghihetőbb változat, abból lett irodalomtörténeti adat, tananyag, rítus, ünnepelni s büszkélkedni való haladó hagyomány.
Sokáig úgy tudtuk, hogy az utolsó nagy szembesítések és leszámolások a legendával 1956-ban megtörténtek, az akkor megbízott magyar-román vegyes bizottság ténykedése révén, amely egyértelműen Fehéregyházát és az Ispánkutat jelölte meg Petőfi életének origójaként.
Nem így történt.

(Folytatjuk)

1. gergely:
   2014. július 31. 16:22

   Hát hogy? Izgatottan várom! Szibéria?

2. Cseke Gábor:
   2014. július 31. 19:57

   „az utolsó nagy szembesítések és leszámolások a legendával” – ez az, ami nem történt meg 56-ban. Mert a szembesítések és a leszámolások folytatódnak. Igen, többek között Szibériával (is)