A mi külön időnkben történt még, gyermekeink elképzelhetetlenül kicsik és hűségesek voltak. A tudatalatti ketye-gése sem zavart, mint máskor, hogy minden kicsorduló látomásnak, tüneményes fölfedezésnek vége lesz egyszer. A margittai szállodaszoba egyből meghitté vált, habár az éjjeli szúnyoginvázió miatt csaknem elsírtuk magunk. Zsolt nevetése hebegésbe fulladt, Réka elnyúlva, félálomba zuhanva is véresre kaparta a csípéseit. A reggeli kiruccanás falánkabb hangulatba hozta a családot, mint az orvtámadók. Őrzöm a meghitt borongást a rideg teremben, ahol megszólalt az a régi cimbalom. Megvolt akkor (s azóta még, ki tudja, hányszor) a korlátlan lehetőségek esélye, semmi nem szabott gátat a gének sejtelmes játékának és a lángra gyúlt reménynek – a csodavárás pillanata feledtette a bizalmatlan árnyékok ólálkodását. Lám, legyőzhető a megfélemlített sokaságra rátelepedő mélakór!… Fiunk arca fényben fürdött.
Ki emlékszik rá még: deszka- vagy betonpadlója volt-e annak a minden harmóniát nélkülöző, jellegtelen bútorzatú vendégszobácskának, ahol kényszerű virrasztásunk közben nevetségesen bősz csapkodásaink nyomán szúnyogok százai lelték halálukat? Ha behunyom a szemem, csalóka kilátás nyílik mégis a képzeletben őrzött örök kertre, amely mára már jórészt csak fékezhetetlen burjánzás, elvadult kelet-európai televény.

2009. június 24.

Forrás: Az út, akár egy hosszú mondat. Irodalmi Jelen Könyvek, 2014